Lucius nem értette Miró szüleinek csodálkozását. Olyan rengeteg isten van! A görög istenek is leszálltak nemegyszer lakóhelyükről, az Olümposzról, a római főisten, Jupiter is szeret a földi emberek között forgolódni. Ki tudja? Lehet, hogy ez a Jésua is valami isten vagy félisten, aki éppen itt jár köztük, és kedvtelésből gonosz lelkeket űz. Nincs ezen semmi csodálkoznivaló.

De akárhogy forgatta magában a dolgot, sehogy sem tudott megnyugodni. Így este, amikor az ura lábát mosta, elmesélte neki, mi történt a zsinagógában. Felvetette ezt az istenkérdést a századosnak, mert úgy tapasztalta, hogy a centurió igencsak járatos ebben a témában. A katonák ugyanis Marson, a hadistenen túl Jupiterig a római istenek sokaságához imádkoztak erőét, ügyességért, védelemért. De ugyanígy imádkoztak a görög vagy egyiptomi istenekhez is. Mikor kihez, mert a hadiszerencséhez más istent kellett az oldalukra állítani, mint mondjuk a szerencsés kockadobáshoz vagy egy betegségből való felgyógyuláshoz. És ahhoz, hogy a katonák áldozatokat tudjanak bemutatni az isteneiknek, oltárok kellettek. Így a százados többféle oltárt is épített. Tiszteletben tartotta a zsidók hitét is. Annyira, hogy még zsinagógát is építtetett nekik Kapernaumban, hogy legyen hol imádkozniuk.

Nem értette tehát Lucius, mi a gondja Miró szüleinek azzal, hogy egy démonnak csak maga az Isten vagy Isten embere tud parancsolni a tőle kapott erővel.

– A zsidók csak egy Istenben hisznek, és őt mindenek felett tisztelik – magyarázta neki a százados, amikor végre feltette a fiú a kérdést.

– Aki tehát azt állítja magáról, hogy Isten embere, vagyis az ő hatalmával bír, az a tűzzel, Isten nevével játszik. Aki Istent káromolja, az a legnagyobb bűnt követi el a zsidók hite szerint, és halált érdemel.

Lucius még mindig nem igazán értette a dolgot, de nem tudott rajta sokat gondolkodni, mert a százados visszatért a zsinagógában történtekre.

– Mit mondott Miró apja? Hogy ez a Jésua hatalommal szólt? Hogy csak parancsolt, és elhagyta a gonosz lélek az embert?

Lucius bólintott. Bólintott a százados is. Csak igaza lehet Héleának. Isteni erő lakozik ebben a Jésuában, ha a szavával meg tudta gyógyítani azt az ördöngös embert.

Akkor nem is beszéltek Jésuáról többet. De azután jöttek a hírek, és nem lehetett nem beszélni a názáreti vándortanítóról. Mert tán még azon a szombaton, amikor meggyógyította az ördöngöst a zsinagógában, rosszul lett Péter feleségének az anyja. Az öregasszonyt rázta a hideg, a foga vacogott, és forróság gyötörte az egész testét. Azt mondják, hogy Jézus fölé hajolva ráparancsolt a lázra, mire az elhagyta az asszonyt. Péter anyósa pedig azonnal felkelt, és mint akinek kutya baja, szaladt is ki a konyhába.

Na, ennyi kellett csak a kapernaumiaknak! Napnyugtakor mindenki odavitte a különféle bajokban szenvedő betegét. Jésua pedig rájuk tette a kezét, és meggyógyította őket.

– Csak egy szót szól, vagy még azt se – magyarázta lelkesen a fiú a századosnak –, és azonnal meggyógyulnak a betegek. Tényleg csodálatos, nem igaz?