Lucius már előző nap sem érezte jól magát. Hajnalban kelt mégis, mint mindig, elkészítette az ura reggelijét, kikészítette a ruháját, ahogy azt kell. De napközben nem ment ki a városba, csak üldögélt a fal tövében, és a gyakorlatozó katonákat leste.

– Valami baj van, fiam? – lépett hozzá aggódva a százados.

– Nem, semmi – válaszolta a gyerek – , csak olyan fáradt vagyok...

Pedig akkor már fájt minden csontja. Estére a kezét, lábát sem tudta megemelni, és szólni se igen tudott, csak nyögött a testét kínzó fájdalomtól. A százados a karjaiba emelte, úgy vitte fel a szobába, és a saját ágyába fektette.

– Hívjátok a felcsert azonnal! – adta ki a parancsot. De a felcser hiába jött, nem tudott segíteni.

– Nem vagyok én orvos, jó uram – szabadkozott. – Ha eltört volna a karja, vagy kifordult volna a bokája… Hát az semmi! Azt rendbe teszem. De az ilyen betegségekhez nem értek. Orvos kell ide, nem is akármilyen.

– Küldjetek el hát valakit Cézáreába az orvosért! – adta ki a parancsot a százados. De a felcser fogvacogva megszólalt:

– Bocsáss meg, jó uram, de ne küldj el senkit! Csak pénzkidobás. Cézárea messze van, nem ér ide az orvos holnap délelőtt. A gyerek meg... Jó, ha megéri a reggelt.

– Nem érdekel – üvöltötte a százados -, akkor is küldjetek el az orvosért!

De hiába kiabált, tudta, hogy a felcsernek igaza van. Nem fog időben ideérni az orvos. A százados lerogyott a fiú ágyára, megfogta a kezét, és a gyerek szemébe nézett. Ami most is ragyogott. De most a láztól és fájdalomtól.

– Legalább a fájdalmát enyhítsd – fordult a felcserhez, de az csak a fejét rázta:

– Itt már csak az isteni csoda segíthet. Vagy tán az sem... A százados lehajtotta a fejét... Isteni csoda... Igen, igaza lehet a felcsernek. Csodát kell kérni valamelyik istentől. De melyiktől? Mars isten a hadakozáshoz ért, Jupiter a főisten, neki éppen elég dolga van, Mithrász meg tűl titokzatos ahhoz, hogy segítsen. És vette sorba az isteneket, de egyikről sem tudta elképzelni, hogy ügyet vessen egy szerencsétlen rabszolgafiú szenvedésére.

„Mindegy – rázta meg a fejét a százados. – Ahány istennek csak oltára van Kapernaumban, mind előtt áldozok.” És valóban úgy is tett. Egész éjszaka áldozatokat mutatott be a különböző istenek oltáránál. Ahol kellett, illatos füstölőt égetett, másutt galambot engedett az égnek, a harmadik helyen bika vérével locsolta meg az oltárt. Egész éjszaka mást sem csinált, csak imádkozott a különböző istenekhez, hogy mentsék meg a fiút. Mégis úgy érezte, üres az ég fölötte.

Hajnaltájban fáradtan tért vissza a szobájába. A fiú az ágyon feküdt, láztól csatakosan. A testén időnként rángás futott végig, az arca a fájdalomtól eltorzult. De már jajgatni, nyögni sem tudott, annyira legyengült a betegségtől.

A százados sírva hajtotta tenyerébe a fejét.

„Nem segítenek… – gondolta –, hiába az sokféle áldozat, hiába a sok ima. Nem segítenek az istenek.”

Hirtelen felkapta a fejét, mert belévágott, hogy hátha kihagyta valamelyik istent. De nem. Mindegyik oltárnál mutatott be áldozatot. Kivéve a zsidók istenét. Mert neki csak Jeruzsálemben lehet áldozatot bemutatni. Itt, a zsinagógában csak a törvényeiből szoktak felolvasni, meg imádkoznak hozzá.

„Akár én is megpróbálhatnám…” – gondolta a százados. Kerített valami kendőt, azt a fejére tette, és égre emelte a kezét, ahogy a zsidóktól látta. De nem tudta, mit mondjon. Nem ismerte a zsidó imádságok szövegét. Így hát elmondta, ami a szívén volt. Hogy neki katonaként nem lehetett felesége, gyermeke.

Luciust azonban úgy szereti, mintha a saját fia volna. Igaz, nem mutatta ki a szeretetét, nem ért ő ehhez igazán. De el sem tudja képzelni az életét a gyerek nélkül. Hogy ne legyen ott reggel, amikor felkel. Hogy ne csacsogjon körülötte este. Hogy ne lesse napközben, ahogyan gyakorlatozik. Könyörögve kérte Istent, hogy mentse meg a gyereket. Aztán észre se vette, Lucius ágyára borulva elaludt.