Rekkenő hőség, teljes szélcsend, nem lehet megmaradni az árnyékban sem, amikor a táborozókra figyelő portásokat elhagyva belépünk a zánkai Erzsébet-tábor nemrég felújított főépületébe. Először csak a hűvösre tudunk gondolni, amely bent fogad, aztán körbenézve meglátjuk a gyerekcsoportokat sorakoztató, papírokkal szaladó mosolygós segítőket, nevelőket és a tesokat (tábori együttélést segítő operatív munkatársak). Ezen a héten háromezer gyermekre vigyáznak: nem felügyelők, életre szóló élményt igyekeznek nyújtani olyan gyerekeknek, akik közül sokan nem tehetnék meg, hogy önerőből a Balatonnál nyaraljanak.

Imaséta a Balaton-parton

– A keresztyén szellemiség nem áll messze ezektől a táboroktól, sőt – mondja Schanda Anikó. A református egyház cigány szakkollégiumokkal és Erzsébet-táborokkal foglalkozó munkatársától megtudjuk, az üdülőprogram öt alappillérének egyike a keresztyénség. Ettől az évtől azonban nem csupán egy tematikus nap keretén belül jelenik meg a krisztusi segítségnyújtás fontossága: a tábor ökumenikus kápolnatermében több felekezet is tarthat áhítatokat és gyermekfoglalkozásokat. A református jelenlét különösen erős, hiszen a gyermekekkel foglalkozó teológusok és vallástanárok a táborok ideje alatt végig, folyamatosan jelen vannak.

– Az egyházi munkatársakat testvéreknek nevezzük. Elsősorban a magyar nyelvű teológiákon közvetlenül, valamint a Reformatus.hu oldalon és lelkészi körlevél által toboroztuk őket. Nagyon örülünk, hogy végül sikerült a két helyszínen zajló tizennégy turnusra két-két testvér szolgálatával tervezni. A szolgálók között három lelkész, nyolc teológushallgató, négy vallástanár, három vallástanár-hallgató és két nem szakirányú végzettségű segítő kapott helyet – mondja Schanda Anikó, aki szerint az egyház legfőbb feladata a misszió, ezen belül pedig talán a legfontosabb a gyermekek megszólítása.

Beszélgetésünk közben körbemutat a nagyjából harminc-negyven fő befogadására alkalmas termen, amelyet nagyobb összejövetelek alkalmával egy másik teremmel is egybe lehet nyitni. Amikor megkérdezzük tőle, vajon érdekli-e a gyerekeket ebben a hőségben bármi más a Balatonon kívül, mosolyog:

– Egyre ismertebbek a programjaink a táborozók és kísérőik körében, be-betérnek a kápolnába, ezekben a percekben is várunk egy már előre regisztrált csoportot. De természetesen a gyermekek leginkább a Balaton-parton töltik az idejüket, ezt észrevették a szolgálóink is: az első héten feltalálták magukat és azt mondták: ha a gyermekek a víz mellett vannak szívesen, akkor mi is lemegyünk a partra. A szervezők segítségével sikerült saját kis sátrat kialakítani, ahol szintén tudnak foglalkozásokat tartani, beszélgetni, énekelni – fogalmaz.

Láthatatlan szeretet

A kápolna ajtajában zajló beszélgetésünket be kell rekesztenünk, hiszen nagy zajjal megérkezik az első gyerekcsoport. Beözönlenek a hűvös kápolnába, és mi is utánuk lépünk: a teremben körben bibliai idézetek lógnak a falon, a sarokban nagy vetítővászon, rengeteg gyerekkönyv, csokoládé, cukorka és két mosolygós felnőtt.

Eszter néni és Attila bácsi macival a kezükben üdvözlik a gyerekeket, akik jól láthatóan nem először találkoznak velük, otthonosan letelepednek és a plüssállat nevét kiabálják. A délelőtti program közel egyórás bibliai élménypedagógiai foglalkozás, a neve Láthatatlan szeretet – tudjuk meg a mellettünk ülőktől. Azon tűnődünk, hogyan fogja ezt bírni a sok gyerek, de nincs sok időnk gondolkozni. Attila bácsi, azaz Talián Attila sárospataki teológus felteszi a foglalkozás bemelegítő kérdéseit.

– Milyen az, amikor boldogok vagytok? Ki szeret titeket? Ti kit szerettek? Mi volt a legjobb élményetek mostanában? – kérdezi. A komoly és vicces válaszok után rövid animációs film következik, amely egy kisfiú szemszögéből próbálja értelmezni az isteni szeretet fogalmát.

– Csukjátok be a szemeteket, és képzeljetek el egy várost, ahol senki sem szereti a másikat – veszi át a szót Almási-Koncz Eszter, vagyis Eszter néni. – Fekete, koszos, büdös, nincsenek virágok, morognak az emberek – érkeznek a válaszok minden felől.

A gyerekek ezután a szeretet nélküli városban zajló jeleneteket játszanak el a teológus vezetésével: koldusbőrbe bújnak, szülő-gyermek közötti vitát vázolnak fel, összekapó ismerősök szituációját jelenítik meg, majd mindegyik jelenetre megpróbálják megtalálni a szeretetteljes, krisztusi megoldást. Minden viszály megoldásakor egy-egy lámpást gyújtanak, így a foglalkozás végére fénybe borul a sötét város.

Mindeközben Eszter néni, akárcsak egy két lábon járó Biblia, sorolja az idézeteket a Szentírásból. Minden mondata talál, helyére teszi a kérdéseket. Ő maga használja egyébként a hasonlatot: – Két lábon járó Bibliává kell válnunk ebben a táborban – mondja, amikor a foglalkozás után a főépületből elindulunk a Balaton-part felé.

A boldogság nem szerepel a fogalmaik között

Eszter nyakában a Cigánymisszió nyakpántján lóg az Erzsébettáboros belépőkártya, pólója hátán nagy felirat: Testvér. És valóban, nem lehet vele másképp beszélgetni, csak mint testvérrel. Egy mondata sincs, amely ne a Bibliára vagy annak üzenetére utalna, mégsem tolakodó, inkább irigylésre méltó, ahogyan fogalmaz. Hosszú sétánk során nemcsak szolgálatáról, hanem arról is beszél, mi indította arra, hogy olyan gyerekek között mutassa be Jézust és eljövetelének üzenetét, akik talán soha nem hallottak ilyesmiről.

– Pontosan tudom, hogy sokaknak nem nagy feladat elképzelni egy-egy foglalkozás során a gyűlölettel teli várost. A múlt héten állami gondozott gyerekek tábora volt. Az egyik Láthatatlan szeretet alkalom alatt, amikor megkérdeztem őket, hogy mi az életükben az öröm és a boldogság, két kislány csendben azt mondta: olyan nincsen. Anyósommal együtt tartottuk az alkalmat, belefacsarodott a szívünk, amikor hallottuk, de ez is csak megerősített bennünket: az a feladatunk, hogy rávilágítsunk arra, ha az Úr Jézus rátalál az életükre, akkor megkapják a boldogságot – mondja. Nem hiába vált Eszter és Attila jelmondatává a héten: „Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!” (Mk 1,3)

Visszatérni a népemhez

– Sok gyermeken azt az elveszettséget látom, amelyet gyerekkoromban éreztem – mondja Eszter, akit állami gondozásból fogadtak örökbe. Fiatalkori tapasztalata az volt, hogy bármennyire próbálja, nem tudja kiérdemelni mások szeretetét, pedig ezt várják el tőle. – Romaként nem romák közt nőttem fel, sok nehézséget megélve, de miután Isten átölelt feltétel nélküli szeretetével, megváltozott az életem. Később arra is rádöbbentem, hogy vissza kell mennem a népem közé beszélni erről a fajta kiútról – mondja.

Eszter hosszan idézi fel múltját, amelynek részleteit tolakodás lenne nyomtatott lapra vetni, a döbbenet érzését azonban hiba lenne nem leírni: megszégyenítő átélni, mennyi szeretet árad belőle mindannak ellenére, amit átélt. Közeledünk a strandhoz, egyre nagyobb a gyerekricsaj. Beszélgetőtársunk pedig épp Augustinus gondolatát idézi: „Uram, nem kerestelek volna, ha nem találtál volna rám.” A tábort lehetőségnek látja, hiszen a korábbi években nem voltak ilyen határozottan megjelenő egyházi programok.

– Ez a tábor is olyan hely, ahol Krisztus talál rájuk. Igazából Krisztus hozta őket ide – fogalmaz Eszter.

Kihelyezett kápolna

Amikor odaérünk, nagy, hófehér sátor alatt sürgölődnek a tesok. Sörpadokat pakolnak, az asztalokra énekfüzetek, kézi dob és csörgő kerül. A nagy melegben már kis szellő fújdogál, lengeti a felfüggesztett bibliai idézeteket. – Ez lett a második kápolnánk, mondja Eszter, aki a sok segítőben is ajándékot lát: – Keresztyénként ígéretet kaptunk, testvérre találunk az idegenben is. Ilyenek számunkra az itteni tesok, de nem csak ők, a táborvezetőktől kezdve a portásokon át a takarítókig itt mindenki segíti a másikat.

Miután társaival mindent elrendezett, Eszter a partra készül „gyermekeket halászni”. Most egyedül végzi a munkát, hiszen a másik testvér, Attila a főépületben maradt, egy utolsó pillanatban jelentkező csoportnak beszél épp a láthatatlan szeretetről. A parton álló sátor eközben gyerekzajjal telik meg.

– Ide nem kell bejelentkezni, akinek van akár csak öt perce is, leülhet énekelni, hogyha több időre jön, végigmehet az imasétán – tudjuk meg Esztertől. Ez utóbbi állomásain is a szeretet személyes, közösségi és isteni formáit gondolhatják és élhetik át a gyerekek. A rövid foglalkozás végén kezükben szorított kövecskéiket szimbolikusan tehetik le egy fakereszt alá.

Az éppen a sátorban tartózkodó gyerekek ebéd előtt néztek be, az imasétára most nincs idejük, de szívesen énekelnek egyet-kettőt, mielőtt az étel után néznek. Egyik kézben csörgő, másikban dob, először csak a dalok ritmusát igyekeznek felvenni a gyerekek. – Attilával együtt sufnituninggal dobtuk össze a kis énekfüzeteket – mondja nevetve a testvér –, mert láttuk, hogy a gyerekek a hosszabb foglalkozásokat nehezebben bírják idelent. Ezért próbát tettünk az énekléssel, és ez bevált – fogalmaz a Selye János Egyetemen teológiát végzett Eszter. Bár sok a református iskolába járó gyerek, jönnek olyanok is, akik ismeretlenül ülnek le énekelni az asztalokhoz, de azt is megtudjuk, nem mindenki nyitott egyből az egyházi tartalomra. – Volt, hogy egy kísérő kedvesen azt mondta, csoportja nem egyházi beállítottságú, szeretnek a gyerekek énekelni, de csak a Tavaszi szélt ismerik. Végül mégis letelepedtek, és a népdalok után egy evangéliumi éneket is megtanultak, másnap pedig ismét viszszatértek énekelni – mondja Eszter.

Rekkenő hőség, és bár nincs teljes szélcsend, nehezen bírunk megmaradni az árnyékban is, mégsem vagyunk képesek elindulni. Újságíróként igyekszünk távolságot tartani a témáinkkal szemben, ha létezik ilyen, minél objektívabb módon megvilágítani egy-egy eseményt. Itt nem megy. Kikapcsolom a riporteri magnómat, és fellapozom a következő éneket. Ütik a dobot a gyerekek, nevetnek. Talán van, aki azt mondaná, rosszalkodnak, pedig nem: boldogok. Most már együtt énekelünk: „Uram, tehozzád futok...”