2020-ban ön lett Az Év Agrárembere verseny győztese szántóföldi növénytermesztés kategóriában. Hogyan folyt a megméretés?

Kezdjük azzal, hogy én nem szeretem a magamutogatást. Amikor a versennyel kapcsolatban megkerestek, nem akartam részt venni benne. Később kiderült, hogy nemcsak gazdálkodásról, hanem társadalmi szerepvállalásról is szól. Többen biztattak, hogy fogadjam el a jelölést. Végül beadtam a derekam.

Megírtam az önéletrajzomat, de egyáltalán nem számítottam arra, hogy továbbjutok. Tíz kategóriát hirdettek meg, én a szántóföldi növénytermesztés szekcióban indultam. Minden kategóriából három fő jutott tovább az önéletrajzok alapján a döntőbe, ahol a zsűri döntött arról, hogy ki lesz a győztes. A tíz kategórianyertes közül szintén ez a zsűri választotta ki Az Év Agráremberét. Én a csoportom legjobbja lettem, a fődíjat egy nagy tudású növényvédelmi szakember nyerte el.

Mit jelentett önnek a kategóriagyőzelem?

Visszaigazolást arról, hogy az általam végzett tevékenység mások szerint is hasznos. Tudom, hogy növénytermesztésben biztosan nem én vagyok a legjobb, mert ismerem a gazdákat. Valószínűleg a társadalmi szerepvállalásom, az egyházi tisztségviselésem segített. A nevezettek tevékenységét összességében mérték, nem csak bizonyos kiragadott szakmai szempontok alapján.

Lassan huszonegy éve vezeti saját gazdaságát. Milyen növényeket termeszt?

Jelenleg közel hatszáz hektáron gazdálkodunk, hagyományos, szántóföldi növénytermesztést végzünk. Idén a vetésterület kilencven hektár szójából, százhetven hektár napraforgóból, százharminc hektár őszi káposztarepcéből és százkilencven hektár búzából állt. Már vagy tíz éve nem termesztek kukoricát, de ebben az évben úgy gondoltam, ha már elkészült a terményszárító, akkor vetünk azt is, még a vetőmagot is megvásároltam. Viszont egy isteni sugallatra úgy döntöttem, hogy napraforgó kerül helyette a földbe. Utólag ez nagyon jó döntésnek bizonyult, mert a kukorica most nagyon rosszul néz ki. Itt, Somogyban május 25-e óta alig esett az eső, a napraforgó pedig jól bírja az aszályt.

A búza aratásával a napokban végeztek. Elégedett a terméssel?

Az őszi vetési időszakban hektikus volt az időjárás, rosszul festettek a vetések, mert sok eső esett akkor, a vetést szinte beleverte a földbe. Volt olyan tábla, amelyről azt hittem, az oda vetett mag biztosan nem kel ki, és tavasszal ki kell majd tárcsáznom. Egy helyett három hét alatt kelt ki a búza, majd a tél és a tavasz is aszályos volt. Aztán április közepén megjöttek az esők, majd május vége óta szinte semmi sem esett.

A hirtelen jött szárazság és hőség miatt nem tudtak kellőképp kitelni a szemek, ennek ellenére 7,65 tonnás termésátlagunk lett. A minősége is szenzációs, jó, malmi minőségű búzát sikerült betakarítani. Nem gondoltam, hogy ilyen termésünk lesz. Amikor úgy tűnt, elment a vetés, akkor egy hirtelen jött gondolat alapján vettem még vetőmagot, és bevetettem vele még hetven hektárt. Most úgy néz ki, ebben az évben a búza lesz a legjobb növény jövedelmezőség szempontjából.

Milyen fontos állomásai voltak az elmúlt huszonegy év gazdálkodásának?

Miután 1998-ban elvégeztem a mosonmagyaróvári Pannon Agrártudományi Egyetem agrármérnök szakát, levelező tagozaton növényvédelmi szakmérnöki diplomát is szereztem. Friss diplomával kezdtük el a munkát nyolcvan hektáron. Hamar kiderült, hogy az egyetemen megszerzett tudás a való élethez igen kevés. Akkoriban a talajmunkák nagy részét én végeztem úgy, hogy közben szaktanácsadó voltam – és most is vagyok – egy növényvédőszer-gyártó multicégnél. Akkoriban egy, még a téesztől vásárolt MTZ 80 traktorral dolgoztam. Mérföldkővé vált, amikor egy pályázatnak köszönhetően megvettük az első új traktorunkat.

Az is jelentős állomás volt, amikor már kétszáz hektáron termesztettünk növényeket, és folyamatosan bővítettük a gépparkot. A következő jelentős lépés az lett, amikor 2016-ban részt vettünk a Földet a gazdáknak nevű programban, amelyben háromszáz hektár haszonbérleti jogát nyertük el. Akkor pályáztunk ennek a telephelynek a kialakítására is, ahol most beszélgetünk. A legutolsó mérföldkőnek a tavalyi évet mondanám, amikorra elkészült a telephely a terménytárolóval és -szárítóval, amelyet már használatba is vettünk.

Úgy tudjuk, nagy veszteség is érte az utolsó időszakban.

Igen, édesapám 2016-ban hirtelen meghalt. Óriási veszteség volt, mert nagyon sokat segített a gazdaság létrehozásában, a pályázatokban. Az ő ereje mindig fontos volt nekem, hatalmas támogatást adott. Nem volt könnyű elfogadni a helyzetet és megszokni a hiányát, de Isten velünk volt, és megerősített bennünket. Megnyertük a pályázatot, elkezdtük az építkezést. Ez jelentős próbatétel volt, de sikerült határidőre befejeznünk.

Egy korábbi interjúban azt mondta, hogy a gazdáknak a nehézségek közepén „nem kiborulni kell, hanem leborulni és imádkozni”. Gyakorlati tapasztalat?

Én is kiborulok néha. Viszont többször megtapasztaltam, hogy amikor a terveim nem az elképzelésem szerint alakulnak, akkor jobb nem kiborulni, hanem imádkozni – a végén mindig sokkal jobb dolog kerekedik ki belőle. Remek példa erre az idei búzavetésem. Hiszem, hogy Isten adta a gondolatot, hogy vessünk még. De azt is hiszem, hogy neki köszönhetem mindazt, amit idáig elértem. Az volt az álmom, hogy egyszer majd saját gazdaságot hozok létre. Mégsem gondoltam, hogy ez meg is adatik majd.

A termésért is szokott imádkozni?

Szoktam, persze. Volt, hogy a kombájnosom, aki szintén Inkén gazdálkodik, megkérdezte: mit csináltam a földdel, hogy ilyen termést ad? Mondtam, hogy stimulálva vannak a növények, meg van határozva, hogy mikor mivel vannak permetezve. Kérte, hogy üljünk le, és mondjam el neki, miket használok. Elmondtam, hogy amit én tudok adni a növényeknek, az legfeljebb negyven százalék – a nagyobb rész Istentől jön. Ezért kell imádkozni és kérni őt, hogy adjon ötleteket arra az időszakra, amikor nem esik az eső.

Ön előtt az édesapja volt a gondnok az inkei gyülekezetben. Mit jelent az ő nyomában járni?

Édesapám még negyvenéves sem volt, amikor megválasztották a tisztségre. Az évek alatt többször is mondta, hogy legyek presbiter, de még nem éreztem az elhívást. Gyermekként szerettem a közösségbe járni, szerettem a bibliaórákat és a bibliai történeteket. Láttam, ahogy felépül az új templomunk. A régit a visszavonuló német csapatok a második világháború végén, 1945-ben, nagypénteken felrobbantották. Utána negyvenhét évig a parókiából leválasztott imateremben voltak az istentiszteletek. Emlékszem, édesapám mondogatta, hogy gyermekként arról álmodott: ő Inkén templomot fog építeni.

A vágya 1995-ben vált valóra, miután három év alatt felépült a gyülekezet új otthona. Én a gondnoki tisztséget édesapám halála után vállaltam el. Az ő távozása után kaptam meg az igazi megszólítást, amikor elgondolkodtam azon, hogy mi lesz mindazzal, amiért ő fáradozott eddig. Azóta másként ülök már a templompadban, és más szemmel nézem a közösséget. Nálunk, Inkén a gondnok az űrasztala mögött, a szószék alatt ül az úgynevezett gondnoki padban. Mindig számolgatom az embereket, hogy mennyi fiatal és mennyi idős van éppen az istentiszteleten. Az első években még azon gondolkodtam, hogy mi lesz velünk majd ötven év múlva, kik fognak ülni ezekben a padokban - ül-e majd bennük valaki egyáltalán? Most egy átlagos vasárnapon legfeljebb húszan vagyunk jelen, szenteste pedig hatvanan. Ezen próbálunk változtatni.

Hogyan?

Rövid és hosszú távú terveink is vannak. Több eseményt szerveztünk, amelyekre pályázati forrást is nyertünk. Ez még Imre István Zoltán lelkipásztor idejében indult, vele állítottuk össze azt a programsorozatot, amely nagyjából hétszáz főt szólított meg. Jó volt látni, hogy megmozdult a gyülekezet, fiatalok is jöttek. Öröm volt hallgatni, ahogy a családok megbeszélik egymással, hogy legközelebb ki milyen finomsággal készül.

Hosszú távon azt szeretnénk elérni, hogy újra legyen állandó lelkészünk. Éppen ezért felújítottuk a 2018 óta üresen álló parókiát, és nemrég egy másik pályázattal forrást szereztünk a parókia udvarán álló régi istállóépület átalakítására, amelyből ifjúsági központot alakítunk ki. Abban bízunk, hogy ha lesz helyben lakó lelkészünk, az ifjúsági ház nagy segítség lesz majd a fiatalok idecsábításában és a közösség együtt tartásában. Remélem, hogy ez ad a gyülekezetnek jövőképet.

Inkéről nem költöznek el a fiatalok?

De. Viszont ha az ember mindent pesszimistán szemlél, abból nem kerekedik semmi jó. Ha teszi a dolgát és jól végzi a feladatát, előbb-utóbb beérik a munka gyümölcse. Az elköltözők helyére majd mások jönnek.

Önben felmerült, hogy elköltözik a faluból?

Mindkét ági felmenőim inkeiek, sohasem fordult meg a fejemben, hogy én innen valaha is elköltözzek. Van egy nagy lányom, Nóri, és egy két és fél éves, Boglárka. Úgy néz ki, hogy Nóri is agrártudományi egyetemre megy, és azt tervezi, hogy majd továbbviszi a gazdaságot.

Tehát akkor van két lánya, irányítja a hatszáz hektáros gazdaságot, emellett szaktanácsadó egy növényvédő cégnél, valamint gondnok az inkei gyülekezetben, sőt a 2020-as tisztújításon egyházmegyei és egyházkerületi tanácsosi megbízást is kapott. Mikor alszik?

Amíg tartott a búza betakarítása, nem sokat aludtam, csak két órákat. Egyedül voltam kint a telepen, rendezni kellett a terményt a tárolóban és a garaton, közben a rostára is figyelni. A placcnak reggelre ki kellett ürülnie, hogy tudjuk folytatni az aratást. De ha van időm, akkor még edzeni is szoktam. Egyetemista koromban maratont futottam, most részt veszek az Ironmanben, és a Balatont is át szoktam úszni. Istennek hála, testi erő szempontjából nincs okom panaszra. A sportnak sok mindent köszönhetek, de legfőképpen a kitartást emelném ki. Nem szeretek és nem is szoktam terveket, célokat feladni. Tudom, hogy amit eddig elértem, azt egyedül Istennek köszönhetem. Ő adott a terveim eléréshez kitartást, erőt és egészséget. Egyedül Istené a dicsőség, soli Deo gloria!