Parancsszó
A századost az első őrváltás zaja ébresztette. Máskor ilyenkor már az asztalon várja a reggeli. A ruhája kikészítve, a kardja kifényesítve. Most meg… Ugyanabban a ruhában ül, koszosan, porosan, könnyáztatta arccal, mint amelyben tegnap egész nap gyakorlatozott. A gyomra is megkordult, hiszen nem is vacsorázott, de mit törődött most ő az éhséggel. Bármit megtett volna, hogy meggyógyuljon a gyerek. Tegnap éjjel még a zsidók Istenéhez is imádkozott, mégse történt semmi. Habár…
„Lehet, hogy csak a zsinagógában hat a zsidók imádsága”– gondolta kétségbeesve, és már indult is, hogy felkeresse a zsinagógát, amelyet maga építtetett.
Kora reggel volt még, a piactéren csak néhányan ácsorogtak. Egy vándortanítót álltak körbe, az magyarázott nekik valamit.
„Jésua! – csapott a felismerés a századosba. – Aki parancsol a gonosz szellemeknek! Ő biztosan meg fogja gyógyítani Luciust! Ha valakinek, akkor neki van ereje és hatalma hozzá!"

Próbálta sietősre fogni a lépéseit, de sarujának a szegecsei meg-megcsúsztak a kövezeten. Ej, otthon maradt a katonai pálca! Ám ahogy Jésua közelébe ért, feltörtek belőle a szavak:
– Uram, a szolgám bénán fekszik otthon, és szörnyű kínjai vannak!
Jésua hosszan nézett a századosra, aki egy darabig állta a tekintetét, aztán lehajtotta a fejét. A százados szokva volt a szempárbajokhoz, hiszen a katonák gyakran méregetik egymást. De Jésua tekintete egészen mást mutatott. Nem volt benne sem gyűlölet, sem büszkeség. Sőt! Végtelen szeretetet látott benne a százados, együttérzést – és fájdalmat. Annyi fájdalmat, amennyit ő még soha, semelyik harcmezőn nem tapasztalt. A vándortanító tekintete átható volt, mintha a százados egész életét látta volna.
– Elmegyek és meggyógyítom – szólalt meg végül.
De a százados ezt felelte:
– Uram, nem vagyok méltó arra, hogy eljöjj hozzám. Csak egy szót szólj, és meggyógyul a szolgám!
Jésua kérdőn nézett rá, így a százados folytatta:
– Nézd, rabboni, tudom én, hogy megy ez. Hallottam, miket cselekszel, és tudod, én is hatalom alatt álló ember vagyok, nekem is vannak alárendelt katonáim. Ha azt mondom az egyiknek: Menj el! – akkor elmegy, és a másiknak: Gyere ide! – akkor idejön. Vagy ha szólok a szolgámnak: Tedd meg ezt! – akkor megteszi.
Jésua csodálkozva hallgatta a századost, majd így szólt a körülötte állókhoz:
– Bizony, mondom nektek, senkiben sem találtam még ilyen nagy hitet Izráelben! – Majd a századoshoz fordult, és így szólt: – Menj el, és legyen a te hited szerint!
A százados futva tette meg az utat a kaszárnyáig. Nem foglalkozott most a méltósággal meg a csúszós kövezettel. Majd a kezét-lábát törte, hogy mihamarabb hazaérhessen, és láthassa Luciust.
A szíve hangosan dobogott, amikor benyitott a szobájába. De a fiú már az ágyában ült. Gyenge volt még, de már mosolygott.
– Jól vagyok, uram. Egyszer csak elhagyott a betegség – fordult a centurió felé. – Nem tudom, hogy történhetett.
– A rabboni gyógyított meg - simogatta meg a gyerek fejét a százados. – A názáreti Jésua, aki nem lehet más, mint Isten Fia.