A tisbei Illés a Kr. e. 9. század jelentős prófétája, akinek a történeteit A királyok első könyve 17. fejezetétől olvashatjuk. Az elbeszélés elején az Úr parancsára a Jordántól keletre eső Kerít-patak mellé megy, hogy az őt halálra kereső Aháb király és az üldöztetések elől elrejtőzzön, és ekként is készüljön további szolgálatára.

A rendkívüli szárazságban, mivel évekig nem esett az eső, valamint a pusztaságban Isten éltető gondviselését tapasztalja meg: „A patakból majd ihatsz, a hollóknak pedig megparancsoltam, hogy gondoskodjanak ott rólad.” (1Kir 17,4) A kirendelt madarak szorgalmasan teljesítették az isteni parancsot: „A hollók hordtak neki kenyeret és húst reggel, kenyeret és húst este, a patakból pedig ihatott.” (1Kir 17,6)

Illés története több ponton emlékeztet az egyiptomi szolgaságból szabadult Izráel tapasztalataira, így például arra, hogy az Úr a sivatagban különlegesen gondot viselt népéről: ételt és italt adott az övéinek.

Mózes törvénye szerint a holló tisztátalan állat, elfogyasztása tilos (3Móz 11,15; 5Móz 14,14). Nóé a negyven napig tartó esőzés után először egy hollót engedett ki a bárkából, amely „újra meg újra kirepült és visszatért, amíg föl nem száradt a víz a földről” (1Móz 8,7). Érdekes bibliai összefüggés, hogy több helyen a hollók Isten gondviselésének különleges címzettjei (Jób 38,41). Isten „eledelt ad az állatoknak, a károgó hollóknak is” (Zsolt 147,9).

Jézus is ekként szólt tanítványaihoz: „Nézzétek meg a hollókat: nem vetnek, nem is aratnak, nincsen kamrájuk, sem csűrük, Isten mégis táplálja őket. Mennyivel értékesebbek vagytok ti a madaraknál!” (Lk 12,24) Illés történetének kezdetén e fekete madarak (Énekek 5,11) a Teremtő különleges gondviselésének küldötteiként és hordozóiként, táplált táplálóként jelennek meg.