Annak idején a Zsil völgyéből érkezett Kolozsvárra. Emlékszik arra, amikor először hallotta, hogy újraindul a kollégium? A forradalom előtt a Zsil mentén, Petrozsényban tanítottam egy zeneiskolában, de mindig is terveztem, hogy visszatérek szülőfalum, a Kolozs megyei Szentmihály vidékére. A templom mellett nőttem fel. Egykori lelkészünk rengeteget foglalkozott a gyerekekkel, neki köszönhetem, hogy annak idején bekerültem a kolozsvári zenelíceumba, onnan pedig a zeneakadémiára.

Szentmihályra a mai napig visszajárok kántorizálni, sosem szakadtam el a gyülekezettől. Ezért amikor meghallottam a hírt, rögtön jelentkeztem, nagyon szerettem volna Kolozsváron tanítani, és örültem, amikor felvettek. Persze akkor még nem tudtunk a régi-új kollégiumban kezdeni: az állam ugyan megígérte, hogy visszaadja a Farkas utcai iskolaépületet, az utolsó pillanatban azonban ezt megtagadta. Megcsúszott tanévkezdéssel 1990 októberében, egy külvárosi iskolában kezdtünk el tanítani.

Hamar megtalálta a feladat, hogy az énektanítás és a kórusvezetés mellett az intézmény igazgatását is átvegye.

A kollégiumnak semmije sem volt: egyetlen saját tankönyvvel, székkel, asztallal nem rendelkezett. Ezért az akkori kinevezett igazgató, Székely József generális direktor külföldre utazott, hogy berendezést gyűjtsön. A vezetés feladatát én kaptam meg, ezekkel a kísérő szavakkal: „Legyen szíves végezni a munkát, mert valakinek ezt is csinálni kell!” Azután a feladat rajtam maradt harmincegy éven át. Mostanáig kitartóan végeztem, de érzem, eljött az idő, hogy valaki más vegye át a tennivalókat.

Hogyan élte meg, amikor be kellett ülnie a vezetői székbe?

Könnyű nem volt, az bizonyos. Megkaptuk a négy osztálytermet – azon kívül viszont semmi másunk nem volt, csak a lelkesedés és a hit, hogy lesz valami az iskolából. Lépésről lépésre kellett mindent kiharcolni, megszervezni. Hála Istennek egyházunk mellett rengeteg támogatónk akadt. Sokat köszönhetünk például a Debreceni Református Kollégiumnak és más református iskoláknak, amelyek az első pillanattól kezdve mellettünk álltak. A magyarországi intézmények nagy szeretettel tekintettek alakulásunkra, utánunk még másik nyolc, a rendszerváltás után újrainduló erdélyi kollégiumot is támogattak. Csiha Kálmán egykori püspök úr, aki a Kolozsvári Református Kollégium újraindulását engedélyeztette, amerikai és németországi támogatókat is szerzett, ők a felújítási munkákban voltak segítségünkre.

A kollégium mint intézményi forma régi református hagyományokon nyugszik. Hogyan sikerült újraépíteni ezt az összetett képzési rendszert?

A román tanügyben nincs hagyománya a kollégiumi oktatásnak. Amikor előhozakodtunk vele, nem értették, mi ez, hiszen csak a papneveldét, a szemináriumot ismerték. Sok időbe telt meggyőzni őket, hogy mi nem papnevelde vagyunk, hanem általános oktatást biztosító intézmény, a mi gyerekeink nem csupán teológiára mennek, hanem bármely egyetemre felvételt nyerhetnek – viszont emellett hitvallásos nevelést is biztosítunk. Először csak líceumként, azaz középiskolaként jöttünk létre, a kilencedik és tizenegyedik évfolyam között tanítottuk a gyerekeket. 1992-ben jóváhagyták a posztliceális asszisztensképzőt, amely érettségi utáni egészségügyi szakképzést ad a diákoknak. 1996-ban diakóniai központ épült Kolozsváron, ahol végre kényelmes, saját bentlakásos kollégiumi ellátást biztosíthattunk a diákjainknak.

2002-ben költözhettünk be az ókollégiumba, amely 1801-ben épült az akkori kolozsvári református diákoknak. Sajnos az 1902-ben épült „új épületet”, a nagy udvart és a tornacsarnokot azóta sem kaptuk vissza. Iskolánk egyre bővült az évek alatt: a humán–teológiai mellett természettudományi tagozatos osztályokat is indítottunk. Később kiterjesztettük az oktatási skálát: elsőtől negyedik osztályig általános iskolát, ötödiktől nyolcadikig gimnáziumot indítottunk. Néhány éve pedig a régi diakonisszák otthonában szakoktatást hoztunk létre: szakácsnak, fodrásznak, víz- és gázszerelőnek, elektronikusnak, asztalosnak és villanyszerelőnek is tanulhatnak nálunk magyarul a fiatalok. A kollégiumi formára visszatérve: az 1990-es évektől kezdve tanítottak nálunk olyan idős, nyugdíjas kollégák, akik még a kommunizmus előtti kollégiumi rendszerben végeztek. Ők hozták azt az irányt, amelyet mi is követni igyekeztünk. A nálunk tanító lelkészek is ezt a hitvallásos szellemiséget közvetítik, emiatt különleges hangulata van a nálunk folyó oktatásnak.

Ehhez az alaphangulathoz nagyban hozzájárul a kollégium énekkara, amelyet igazgatói munkája mellett is végig vezetett.

Az énekkart már a kezdetekkor szervezni kezdtem, mert a zsoltárfeldolgozások, a hitvalló énekek tanulása tartást ad az egész közösségnek. Emellett az is segített, hogy tisztán láttuk, mit akarunk elérni a diákjainkkal: szeretnénk őket felkészíteni az életre. Hálás vagyok, mert ez szinte mindegyiküknél sikerült, megállják a helyüket, bárhová kerültek. Örülök annak, hogy bármilyen iskolai esemény van, visszatérnek, hazajönnek a régi diákok, és elmesélik, hol tartanak az életben.

Néhány éve a már meglévő mellett öregdiák kórus is alakult. A vírus sem kerekedett felül az éneklési kedven?

Az utóbbi másfél év borzasztó volt az egész kollégium számára. Voltak ugyan tantárgyak, amelyekből online órákat, de ez az oktatási forma nem ad lehetőséget az igazi tanításra, csupán az ismeretátadásra. Az is tény, hogy énekkart tartani online nem lehet, hiszen az énektanítás nem az ismeretterjesztésről szól. A legfontosabb, hogy megtanítsam a gyermeket szépen énekelni, valamint értelmesen, tisztán beszélni. Ez nemcsak énekelgetés, hanem emberré nevelés gyakorlati úton.

A másik fontos tényező a közösségi élmény. 1990 októberében indult az iskola, a reformáció ünnepén már énekeltünk. Karácsonyi és évvégi koncertünk után turnéra hívtak bennünket Kanadába és az Egyesült Államokba az ottani magyarok. Huszonhat koncertünk volt, több mint egy hónapig voltunk külföldön, ennek ellenére abban az évben minden kórustagnak sikerült az érettségije. Nem csupán a sikeres szereplés volt fontos: az út során gyűjtöttünk is az iskolának, az adományokból pedig itthon ösztöndíjakat hoztunk létre.

Lám, az éneklésnek ilyen gyakorlati haszna is van.

Úgy gondolom, a tanulmányi eredményeken túl ennek köszönhettük, hogy jó hírnevet szerzett az iskolánk. Sok díjat nyertünk Bukarestben és Jászvásárban (románul Iași – a szerk.) is, ahol román kórusok mellett álltunk színpadra. Utóbbi helyszínen például azt sem tudták, mit jelent a reformátusság. Egyébként mindig gondom volt rá, hogy a magyar mellett latinul is énekeljünk, hogy a más nyelvű közönség is értse, miről van szó. Emellett a versenyeken mindig vannak kötelező román darabok is, sok szép román népdalfeldolgozást énekeltünk már.

A kollégiumban és a kórusban ugyan pezseg az élet, de az erdélyi magyarság fogy. Már-már közhely, hogy a kultúra az egyik legfontosabb tényező a magyarságtudat megtartásában. Mit gondol erről?

A kollégiumban folyó nevelés egyik célja, hogy megőrizzük és fejlesszük az identitástudatot. Mindig is úgy gondoltam, hogy személyiségünket alapvetően meghatározza, hová tartozunk, kik voltak az őseink, milyen kultúrában növekedtünk fel és milyen vallásúak vagyunk. Én azt tanítom: mi magyarok és reformátusok vagyunk. Vagy ha más vallásúak is vannak köztünk – unitárius és katolikus diákjaink is vannak –, akkor azt mondom: magyarok és hívő emberek vagyunk.

A Szentírás lényege mindannyiunk számára ugyanaz. A gyerekek szempontjából a legfontosabb, hogy a munkánkban következetesek, az életünkben példamutatók legyünk. A legfontosabb üzenet pedig, hogy jobbnak kell lennünk másoknál. Ahányszor versenyre mentünk, azzal biztattam őket: amikor kiállunk, nem gondolhatunk arra, hogy valaki esetleg lenéz vagy leszól bennünket. Ha itt, Romániában mentünk versenyre, itt mutattuk meg, hogy jók vagyunk, ha pedig Magyarországon, akkor ott jeleztük, hogy vagyunk, létezünk, és mi is vagyunk olyan jók, mint a többiek. Mi Kolozsváron élünk, és nem adjuk alább: megőrizzük az identitásunkat, tanulunk, dolgozunk, és ha csak úgy tudunk megmaradni, hát többet tanulunk, többet dolgozunk másoknál.

Amikor a gyerekek megérkeznek a kollégiumi közösségbe, sokakban van kisebbségi érzés? Kell ez ellen küzdeniük?

Ez azokra a gyermekekre jellemző, akik vegyes közösségekből érkeznek, ahol a többség lenézi, esetleg bántja a kisebbséget. Ugyanakkor azt gondolom, a világ fejlődik, és ezeknek a dolgoknak előbb-utóbb el kell tűnniük. Az Úristen úgy adta, hogy együtt élünk itt, Erdélyben, és ha tiszteljük egymást, akkor mindenki végezheti a munkáját a neki adatott részben. Többen kérdezték tőlem, hogy miért nem költözöm Magyarországra. Mindig azt feleltem, hogy azért, mert az őseim itt születtek, én is itt születtem, és úgy érzem, a munkámmal hozzájárultam ennek az országnak az épüléséhez. A gyerekeknek azt tanítom: akárhol vagytok, ne az számítson, mit mondanak mások, csak dolgozzatok és tiszteljetek mindenkit. Mert a munka és a tisztelet előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét.

Nem illúzió ez?

Nem, mi átéltük. Éveken keresztül közös karácsonyi koncertet tartottunk az ortodox szeminárium énekkarával. Énekeltünk magyarul is, románul is, és nem dőlt össze a világ: mindenki örült, és értékelte a másikat. Ez bizonyította, hogy ha tiszteljük egymás kultúráját és életét, akkor lehet együtt élni. Persze mindig akadnak, akik tőkét kovácsolnak a feszültségkeltésből, de én bízom abban, hogy ez egyre kevésbé lesz jellemző. Az gondot okoz, hogy az Európai Unió kapunyitásával sok fiatal külföldön keres munkát, elmennek, de tudom, ez nem csak ránk jellemző. Fogyunk, pedig itt is megkeresheti az ember a becsületes élethez valót. Én sem mentem el, amikor elmehettem volna, és jó érzés, hogy elvégeztem az itt rám bízottakat. A diákjaimat is arra ösztönzöm: keressék meg, mert akad itt munka.

Nem elkeseredett hangon beszél. Ezek szerint nem csupán a „hőskorban”, az újraalapításkor volt önökben lelkesedés, hanem mindmáig kitartott.

Természetesen van lelkesedés, hiszen remény nélkül nincs élet és nincs jövő. Én például tisztelem a gyerekekben, hogy mennyire bátrak, sőt néha vakmerők. Ezek nélkül a fiatal nem tud érvényesülni. Amikor a harmincas éveimben megbíztak az igazgatósággal, nem sokat gondolkodtam azon, hogy ez milyen bonyolult feladat. Láttam, hogy munka, amelyet el kell végezni. Tény, hogy nem volt könnyű. De meg van írva: „Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők.” (Zsolt 127,1) Úgy érzem, hogy építette, velünk volt, és szép munkát végeztünk. Kétszázhatvan diákkal és mindössze néhány tanárral induló iskolából mára nyolcszáz tanulóval és százötven oktatóval, munkatárssal üzemelő kollégiummá váltunk. Ez pedig nem az én érdemem, hanem a közösségé és Istené.

Nehéz lehet ilyen nagy munka és ennyi év után elbúcsúzni.

Foglalkoznom kell az eléggé elhanyagolt egészségemmel, és biztosan találok elfoglaltságot. A szülőfalumba is hazajárok kántorizálni, még megvan a szüleim háza. De most is az iskolában ülök, még nem érzem a változást. Nem csukom be teljesen az ajtót, ha szükség lesz rám és kérik a segítségemet, megtalálnak. Úgy látom, hogy jó a tanári kar, van utánpótlás, ezért nyugodt szívvel adom át a vezetést.