Jézus magához hívja tanítványait (7). Akiket Jézus kiválasztott, életük egy pontján megszólítja, elhívja az Úr. Jézus tanítványai kiválasztottak és elhívottak. Mi Jézus Krisztus közelében vagyunk, nála, benne vagyunk, az ő megváltó szeretetében. Jézus ezzel az üdvözítő védelemmel, üdvbizonyossággal küldi szolgálatba kiválasztott és elhívott tanítványait (7). Az elhívás küldetés. A tanítvány által maga Jézus Krisztus hat, cselekszik, Isten országának erejével. Ez az erő Isten cselekvése, amely által Isten hatalma érvényesül a tisztátalan lelkek felett (7). Nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben! (1Kor 4,20) Nem test és lélek ellen harcolunk (Ef 6,12), hanem a gonosz és serege ellen. Nem emberek ellen küzdünk, hanem a gonosz feletti krisztusi győzelem lesz látható szolgálatunkban. A küldetés közösségi ügy, a gyülekezet, az egyház ügye. Ezért küldi ki Jézus kettesével a tanítványokat (7). Ez a párosítás valójában azt jelenti, hogy ahol ketten elindulnak az Úr nevében, ott ő velük van (Mt 18,20), és megáldja küldetésüket, így már nem is ketten vannak, hanem hárman. Ez a párosítás a tanúskodás hitelességét is jelentette.

1Kir 17

105. zsoltár

Heródes Antipász elbizakodott kisfejedelem volt, visszaélt hatalmával, Keresztelő János gyilkosává lett. Sokat képzelt magáról, miközben mások által vezetett, a gonosz által legyőzött ember volt. Mindennel visszaélt ott, ahová az Isten állította. Pedig megkapta a lehetőséget, hogy elgondolkodjon élete csődjén, és belátva bűneit mássá legyen. Hallgatta Keresztelő János tanítását, és börtönbe vetette – szeretője hatására –, mert Keresztelő János prófétai bátorsággal figyelmeztette őket bűnös viszonyukra (18). Heródesnek jelzett a lelkiismerete, ezzel az Úr intése és hívása hangzott, mert félt Jánostól, akit igaz, szent embernek tartott, és rendszeresen járt hozzá a börtönbe. Heródes ilyenkor elbizonytalanodott. Ez a megtérésre való hívás hangja volt. A megtartó, isteni kegyelem keres bennünket, amikor elbizonytalanodunk (20). Heródes mégis maradt a hatalom, a mindent felforgató szerelem igézetében (21–28). Mi magunk is mindig hárítunk – az egyházban is –, folyton a másikra mutogatunk: „Nem mi, hanem ő...” A rendet, a törvény betartását elvárjuk mástól, de önmagunkat részrehajlóan ítéljük meg. Hol marad az életünkből a bűnvallás, az alázatos önvizsgálat, a megtérés és a megszentelődés? Még tart a kegyelmi idő!

1Kir 18,1–19

277. dicséret

Fáradtságunkban az Úr közelében nyugodhatunk meg. Amikor olyan sűrű az életünk, hogy még enni sincs időnk, Jézus figyelmeztet: pihenjünk meg, az ő közelében, egy „lakatlan helyen” (30–32). A sokaság között élve a mindennapjainkat az Úr megszán minket, mert olyanok vagyunk, mint a pásztor nélkül való juhok. Ne tévesszen meg bennünket a nagy sokaság, amely Jézus közelébe igyekszik. Jézus először tanítani kezdi őket, mert az ő Igéje az, amelyben megszólal Isten minket megszánó szeretete. Jézus az örök élet beszédével tanít, miközben földi szükségeinket is látja. És azt is: tehetetlenek vagyunk önmagunkban, egymás figyelmes megsegítésében (35–37). Mégis úgy ad, hogy felhasználja azt a keveset, ami nekünk van, így tart jól ötezer embert. Adjuk oda kevéske kis életünket az Úrnak, és ő megáldja, megsokasítja azt, hogy áldássá legyünk sokak számára. Jézus Krisztus meghalt érettünk, és feltámadott, legyőzve a halált. Ő az élet kenyere, aki az örök életre táplál. Az örök élet ajándéka az, amely minden földi szükséget gyógyít (41).

1Kir 18,20–46

47. zsoltár

A keményszívű ember hitetlen marad, nem látja meg Jézusban azt a szerető Urat, aki a viharzó tengeren is értünk jön, szavával biztat és megment (52). A szív az egész embert jelenti. A mi életünk lemetszett ág az Úr nélkül, és amíg távol vagyunk az Úrtól, életünk merev és hajlíthatatlan élet. Élő hit nélkül az egyházi és kegyes ember is ilyen kemény. Persze hamar érkezhet a sötét, az ellenszél, a megrettenés, amely látomásokat lát ott is, ahol az Úr van jelen. Ilyenkor kiderül, milyen törékeny a legkeményebb élet is az Úr nélkül (47–49). Mi marad nekünk, levágott ágként? Egy darabig még úgy látszik, mintha élnénk, de egyre kérgesebbek és törékenyebbek leszünk. A logikus gondolkodásra alapozunk, és egyre kevesebb jut a lágy bizalomra. Az Úr kegyelme által a kemény ember értelme, szíve megnyílik, hogy meghallja az Úr biztató szavát, meglássa üdvözítő közösségét, és merjen az értelmén túl is élni, meglágyulni, mások iránt is. A legnagyobb csoda már a miénk: Jézus feltámadott! Az Úr közelsége, megszólító, biztató szava megnyugvást ad a rettenet idején is. Ő beszáll hozzánk, életünk hajójába, és közösséget vállal velünk (50-51).

1Kir 19,1 –8

207. dicséret

Jézus arra utal: úgy tartjuk meg az Isten parancsolatát, ahogy azt mi magunk értelmezzük, abból egyre erősebb hagyomány lesz, amely az ember akaratát, gondolatát jeleníti meg, és egyre távolabb kerül Isten valóságos akaratától, noha ezt az emberi akaratot Isten akaratának nevezzük (13). Isten akaratáról szól a mi Urunk egy példázattal (10–12): Isten akarata mindenkor az Isten megváltó szeretetéből következő szeretet, amellyel az ember szereti Urát és embertársát (14–23). Jézus rámutat: nem az teszi tisztátalanná az embert, ami a világból eléri, hanem ami belül mozgatja őt, és amit a külső hagyományokkal próbál leplezni, mintegy Isten akaratára hivatkozva (1–9). Erre mutat rá Jézus: félretesszük az Isten parancsolatát, betartva minden külső rendet, mindig a másikat hibáztatva. Jézus Isten népét figyelmezteti. Mindez nekünk szól! Szépen tesszük félre az Isten parancsolatait. Képmutató módon vagyunk engedetlenek. Az elődök örökségének gyönyörű kincseit meg kell becsülni. Nem tagadhatjuk meg azokat, akik hitvalló módon előttünk jártak, akik által kultúránk létrejött. De mindig figyelnünk kell arra: a keretek mennyei tartalma jelen van-e a hitünkben, életünkben. Keresztyénségünk éltető szívdobogása a feltámadott Jézus Krisztus, a kegyelemből kapott üdvösség, és ez által az ő szeretet parancsának mint egyetlen akaratának munkálása, már itt, e földi világban.

1Kir 19,9–21

512. dicséret

Jézus elment Tírusz vidékére. Az ottaniak gazdagok voltak, kiművelt hellén kultúrájuk volt, és lenézték a zsidókat. Válaszként a zsidók vallási értelemben nézték le a tírusziakat mint pogányokat, a gonosz megtestesítőit (Ez 28). Mennyi ellenségeskedés terheli az életünket: mindenki visszavonul a saját határai közé, és gyűlölettel lövöldöz a másikra. Jézus azonban átlépte a határt, nemcsak a földrajzit, hanem az ellenségeskedés határát is azzal, hogy meglátogatta az ott lakókat (24). Meggyógyította egy ottani pogány asszony leányát. Kitárta a „zárt körű rendezvény termének ajtaját”, ahol csak a zsidókból lett keresztyéneknek terítettek asztalt. Jézus átlépte a maga vallásának, rituális szabályainak, tanításának határait, hogy irgalmas szeretetet gyakoroljon. Nem tagadta meg örökségét, népét, vallását, hanem túllépett azon egy helyzetben, hogy az élő Istenbe vetett hit lényegét mutassa meg: a segítő szeretetet, amely megváltó szeretetté lett. Ma is fontos: ilyen helyzetben a magunkéhoz ragaszkodjunk, vagy irgalmasan cselekedjünk? Jézus eldöntötte a kérdést (29–30).

1Kir 20,1–22

256. dicséret

Jézus megérintette a süketnéma embert. Érintése hirdeti, Isten gyógyító és megváltó érintése mindenkié. S nem csak gyógyító céllal történt, a szeretet és a közösség kifejezését is jelentette (31–33). Jézus több egy orvosnál. Imádkozott a süketnéma beteg felett, megnyitotta a beteg életét. Minden betegség életünk zártságából fakad, megoldatlanságából, lebénít. Megnyílni Isten előtt, ez a gyógyulás, ezután megnyílunk mások iránt is. Megnyílni az Úr előtt kell, hallani és érteni az Igéjét. Az emberek iránt azért kell ez a nyitottság, hogy Urunk örömhírét hirdessem, nem hogy magamról beszéljek. Aki nyitott Isten iránt, nyitott másokra. Jézus megtiltotta a gyógyult embernek, hogy híresztelje azt, ami vele történt, de senki nem tudta magában tartani a csodát. A hagyományos magyarázat szerint erre a messiási titokra azért volt szükség, mert Jézus személyének titka nem a csodákban tárul fel igazán, hanem a golgotai kereszten és az húsvéti üres sírnál. Ő nem csodadoktor, hanem Isten Fia, Megváltó. Majd utána lehet őt hirdetni igazán. Ma is csak akkor lehet az Urat hirdetni, ha elkészíti arra a helyet, időt. Amikor nem az Úr parancsolja, hogy szóljunk, unalmas fecsegőkké leszünk, vagy életveszélyessé is lehet a beszédünk.

1Kir 20,23–43

20. zsoltár