Életmű a lelki élet művészéről
Közel fél évszázada ismerem a Joseph Kádár/ Le K’dar – magyar művész Párizsból című életműkötet szerkesztőjét. Zsoldos Vanda által nem csupán a nemzetközi hírű, a magyar művészvilágban is számontartott Párizsi Kádár József (1936–2019) grafikus, festő- és szobrászművész, művészeti író gazdag és változatos életművét, alkotói pályáját ismerhetjük meg, hanem a lelke mélyét is. A Magyar Arany Érdemkereszt polgári tagozatával is kitüntetett művészről mégsem mint művészetbarát emlékezem meg. Bár Joseph Kádár abból indul ki, hogy nem az ember a fontos, hanem a mű, számomra mégis a műveiben megjelenő emberi érzések, a keresztyén hitvallás, a református gyökerekhez való ragaszkodás vált érdekessé.
Joseph Kádár édesanyja Kálmánczhelyi Erzsébet, ősei a 15. századtól ismertek. Kálmánchey Domokos a család egyik legnagyobb méltóságra emelkedett tagja, Mátyás király közbenjárására IV. Sixtus pápa a humanista főpapot az apostoli protonotarius, azaz pápai trónálló rangjára emelte. Másik híres őse, a XVI. században élt Kálmánchey Sánta Márton a magyarországi reformáció kiemelkedő alakja volt, Debrecen első református püspöke (szuperintendense), a Tiszántúli Református Egyházkerület megalapítója. Szobra a debreceni Széchenyi kerti református templom előtt áll.
Joseph Kádár élete utolsó évtizedében Hajdúszoboszlón élt. Halála után felesége a festőművész szürrealista korszakából két Krisztust ábrázoló képet adományozott a hajdúszoboszlói református gyülekezetnek. A művész számos képén szerepel Jézus Krisztus. Joseph Kádár hívő ember volt, feleségével együtt rendszeresen jártak a hajdúszoboszlói, a budapest-fasori református templomba és a debreceni Nagytemplomba. Ünnepi alkalmakkor mindig Bocskai-ruhát hordott, magyarságát mindig és mindenhol kifejezte.
Nem azért hagyta el Magyarországot, mert nem szerette a hazáját, hanem azért, mert „a politikai rendszer nem volt hajlandó tolerálni másképp gondolkodását”. Távozásának családi háttere is volt: államosították a nemesi származású nagyapa vagyonát, földönfutóvá tették a családot. A román határon, Álmosdon élt nagyapja és édesanyja. Ebben a kis zsákfaluban eredeti formájában áll a 19. századi Kölcsey-emlékház. Álmosd őrzi Bocskai István 1604-ben vívott győztes csatájának emlékét, és most már a Joseph Kádár Múzeum révén a festőművész emlékét is. Hajdúszoboszlón ugyancsak van Kádár-emlékszoba és -emléktábla is.
Az életmű képeinek sorában kitüntetett hely illeti a XX. század jelképei című képet. Kádár váteszként látta a keresztyénség elleni támadásokat, amelyek mára sajnos valósággá váltak. A művész a sok szempontból nem mindennapi ábrázoláshoz is fűzhette volna gondolatait: „Az ember belső világában a lelki életen túl a szellemi élet elemei, a tudomány, a technika, az új filozófia, az új esztétika stb. egyre sokasodnak és belső feszültséget okoznak, azaz egyre több egyéni és társadalmi problémát hoznak felszínre. […] Immár az ezredforduló után reménykedni lehet abban, hogy a dualista művek hatására a közönség visszatér a kiállítótermekbe. Újra megtalálja önmagát, a szellemi és lelki életével dualista embert, változó környezetét és azokat az elvontabb dolgokat és összefüggéseket, melyeket csak a művészek érzékenysége vesz észre, tesz láthatóvá és befogadhatóvá.”
A szenvedő Krisztus kiontott vérének színe, a meggyötört test, az arctalanság látványa mutat rá a kép nagyobb összefüggéseire. Kisugárzása hat ma is, és hatni fog a jövőben is. A szemlélő számára a csaknem felfoghatatlan aspektusból értelmezett műalkotás hatása ellensúlyozza a földi világ félelmeit. A Krisztus életére figyelő művész közvetíti az örök élet ígéretét, amely ma is vigaszt és reménységet jelent számunkra.