Néea sírva kuporodott össze. Megsimogatta az ütés helyét az arcán. Fájt. De Néea tudta, hogy a pofon után érzett fájdalom hamar elmúlik. Egy-két nap, és nem fogja érezni. Persze, akkor majd kap másikat. Ha nem pofont, akkor vesszőt, rosszabb esetben botot. Mert alig telt el hét, hogy a lányt meg ne büntesse valamiért az apja. Nem volt olyan, hogy valamiért megdicsérje. Vagy legalább szeretettel nézzen rá.

Mindig talált valami hibát, kivetnivalót a gyerek munkájában. Pedig Néea igyekezett, megtett mindent, amit csak kért tőle az apja. Még azt is, amit nem kért. Próbálta kitalálni apja gondolatait, igyekezett kedveskedni neki. Hogy csak egy mosolyt, egy jó szót kaphasson. De ilyesmi nagyon ritkán fordult elő náluk. Pedig már a kenyérkeresetből is kivette a részét. Nem volt szokás Izraelben, hogy nő, főleg egy gyereklány bérmunkát végezzen. De Néea apja zenész volt, az anyja meg siratóasszony, és menyegzőkön is verte a csörgődobot, vezette az asszonyok körtáncát. Hamarosan Néea is feladatot kapott a családi vállalkozásban.

– Elég nagy vagy már, tizenkét éves – morrantott rá az apja –, neked is ki kell venned a részed a munkából. Meg aztán… Hátha megakad a szeme rajtad valami gazdag özvegyembernek, és végre eladhatlak jó pénzért.

Néea szívébe hasított a mondat. Amikor az apja először hívta, hogy vezesse a lányok körtáncát a menyegzőkön, boldogan mondott igent. Pedig nem volt könnyű a feladat, hiszen az esküvők általában hét napig tartottak. A vendégek persze váltották egymást, kevesen mulatták végig az esküvő hetét. Ha elfáradtak, hazamentek, kipihenték magukat, és jöttek vissza a lagziba mulatni. De a zenészeknek és az előtáncosoknak mindig talpon kellett lenniük. Persze időnként pihenhettek egy kicsit, aludtak is néhány órácskát, de akármilyen fáradtak voltak is, a hetedik nap éjszakáján is ugyanolyan frissen kellett táncolniuk és zenélniük, mint a legelső napon.

Így aztán emberpróbáló módon nehéz volt a zenészek és az előtáncosok feladata egy lakodalomban. De Néea, noha még csak tizenkét éves volt, boldogan vállalta a feladatot, mert azt gondolta, végre elismeri az apja, milyen ügyes.

A kollégiumban 2019. január 23-án este keletkezett tűz, miután három fiatal meggyújtotta egy hajléktalan ember matracát, amely a kollégium Markusovszky térre nyíló, használaton kívüli ajtajának támasztva állt. A tűz a lépcsőház kéményhatása miatt gyorsan elterjedt az épületben, mire a tűzoltók nyolc perccel a riasztás után a helyszínre értek, már több emelet lángokban állt. A tűzben egy négygyermekes férfi vesztette életét, aki a kollégium egyik vendégszobájában lakott aznap este.

– De nem – zokogott magában a kislány –, csak meg akar tőlem szabadulni. Csak férjhez akar adni, mihamarabb. – Néeának ez fájt a világon a legjobban. Az ütéseknél, a kiabálásoknál is jobban fájt, hogy nem szereti az apja.

– Miért nem lettél fiú? – vágta nemegyszer a gyerek fejéhez. – Akkor szeretnélek! De így?! Mihez kezdjek én egy lánnyal? Rendes mesterséget se tudsz tanulni, nem lehetsz halász, ács, fazekas vagy mit tudom én… Rabbi!

Az apja gúnyosan elnevette magát:

– Az ám! Rabbi! Az kéne még, hogy egy lány írni-olvasni tudjon! Akkor fordulna csak fel a világ!

– Bítia tud olvasni! Pedig ő is lány! – vágott vissza Néea, de már lendült is az apja keze.

– Ne merj nekem azzal a lánnyal példálózni! – rázta az öklét Aszáf. – Mindenki tudja, hogy bolond az apja, hiába elöljáró! És tudod, mibe bolondult bele?! – kérdezte, de választ sem várva maga válaszolt. – Abba, hogy nem született fia. Csak egy nyavalyás lány! Mint te is!

Az apja végre elengedte a lányát. Ő sírva húzta össze magát a sarokban. Jairusra gondolt, a zsinagógiai elöljáróra, aki az ő szemében egyáltalán nem tűnt bolondnak. Vagy ha az volt is, Néea boldog lett volna, ha egy ilyen „bolond” apát kap az Istentől.