Aháb idejében történt (1Kir 21), hogy a király szemet vetett egy Jezréel mellett fekvő birtokra. Jó pénzt vagy cserebirtokot adott volna érte, de a gazda, Nábót, hajthatatlan maradt: „Az Úr őrizzen meg attól, hogy odaadjam neked atyai örökségemet!”. Az elkeseredett uralkodónak a felesége sietett segítségére, a vonakodó Nábótot koholt felségsértési perben halálra ítélték, megkövezték, birtokát elkobozták.

Ezt az elbeszélést sokáig a földhöz fűződő jogok szempontjából értelmezték, szembeállítva a királyi nagybirtokot a családi gazdasággal, hangsúlyozva, hogy a földek egy kézbe kerülését akarták elkerülni. Napjainkban megjelent az a gondolat is, hogy a szakasz voltaképp a jogállam elbukásának históriája. De történetünk nem a forradalmárok kiskátéjából való, hanem egyszerű gondolatot tükröz: Nábót az ősi szokások érvényét mutatja fel, az atyai örökséget tekintve mindenek felett védendő értéknek. A király és különösen a felesége ezzel nem tud mit kezdeni. Ők üzletet látnak, és erőt demonstrálnak, segítőkész partnerekkel veszik körül magukat.

Nábótnak nincs helye a hamis tanúk és elfogult bírák világában, és épp ez teszi a történetet megrázóan aktuálissá. Ő és a király két nyelvet beszélnek, sőt: mintha két világban élnének. Egyikük Izráel hagyományát éli meg, azt vallja, hogy a földet nem kellene adni-venni – véglegesen –, mert annak igazi gazdája az Úr (3Móz 25,23–24), a másik uralkodni akar, és igyekszik Izráelt a térség többi államához hasonló országgá tenni. A királyi udvar Kánaán világát tekinti normálisnak, ezzel szemben az elavultnak tartott héber értékek világa bukásra van ítélve. Átmenetileg.

Az utolsó szót az igazságos bíró, az élő Isten mondja ki. Meghirdeti ítéletét prófétáján keresztül, és bár a bűnbánó király megmenekült, uralkodóháza nem kerülte el sorsát. De az már egy másik véres történet.