... meg kellene tanulnunk, mert sok félreértés van közöttünk, és ezekből gyanakvás vagy sértődés születik, amit nehéz tisztázni, és nehéz újból megnyílni egymás felé. Gyermekkorunkban tanulunk meg beszélni, a szükségleteinket kifejezni, a tárgyakat és a jelenségeket nevükön nevezni. Óriási felelősségük ez azoknak, akik a gyermekekkel foglalkoznak.

A drasztikus érzéseket, például a félelmet és a fájdalmat a síráson túl még csak-csak megpróbáljuk szavakba önteni, de a finomabb érzelmeket ritkábban sikerül. Kell hozzá a megfelelő szókincs, és még inkább az őszinteség és a bizalom. Őszinteség elsősorban önmagunkhoz – ám ha megállapítja is az ember-gyermek, hogy mit érez – esetleg szorongást vagy talán magányt –, kérdés, hogy kinek lehet ezt elmondani? Eleinte ezt nem mérlegeljük – csak később, amikor csalódunk, mert nem figyelnek ránk és nem törődnek velünk. „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam. / Hagyja a dagadt ruhát másra. / Engem vigyen föl a padlásra.” (József Attila: Mama)

Egyáltalán van-e értelme kimutatni, mi történik bennünk, ha pusztába kiáltó szó marad? Nem élnek-e vissza mások a gyöngeségünkkel? A költő úgy érezte, hogy anyja rá sem néz, csak a munkával törődik. Sok családi történetben visszaköszön ez az élmény. Néhány ilyen csalódás után a gyermek visszahúzódik, és megtanulja, hogy nem érdemes kimondani, mit érez: úgysem hallják meg. Később már kérdésre sem felel, inkább magába zárkózik.

A tiszta, nyílt beszédet, az énközlést (az egyes szám első személyű önkifejezést) és az azt igazoló, világos magatartást meg kellene őrizni, illetve felnőttként újra kellene tanulni. Ezen alapul az igazi bizalmi kapcsolat, barátság, szerelem, szülő-gyerek viszony kialakítása és erősítése.

Nagy tudomány és művészet ez. Mély és rendszeres önvizsgálat kell ahhoz, hogy megtudjuk, mit gondolunk, mit szeretnénk, miben hiszünk és mit akarunk tudatni másokkal. A legtöbb ember ugyanis ösztönösen és megszokásból beszél. Másoktól vett, örökölt sablonokat és előítéleteket használ. Meg sem gondolja, hogy mit közöl azokkal.

Jézushoz odavittek egy siket és néma, az eredeti szöveg szerint: nehezen beszélő embert (Mk 7,31–37). A görög „kóphosz” szó jelentése: tompa, erőtlen, siket, néma, érzéketlen, tudatlan. Nem tudjuk, hogy mi okozta nála a betegséget. Születése óta ilyen volt – talán dadogott –, vagy gyermekkorában érte súlyos élmény, amelytől kezdve nem hallott és nem beszélt jól, gátlásos lett? Talán túl sokszor elhallgattatták, leszólták, elítélték, hogy elakadt a szava.