Jézus még mindig pogány területen járt. Itt történt a négyezer ember megvendégelése. Ez az első különbség az ötezer megvendégeléséhez képest. Mindegyik üzenetet hordoz. Jézus a nem zsidók, a pogányok számára is eljött, hogy „megelégítse” őket (1). Sokan jöttek – messziről is – Jézushoz. A második különbség abban van, hogy itt Márk testi éhségről beszél. A négyezrek esetében a testi éhségen van a hangsúly, és ha az ember éhezik, előbb-utóbb kidől az úton (2–3). A testi éhség itt a mindennapi kenyér hiánya. Jézus ténylegesen segít: a legképtelenebb helyzetben is megadja a mindennapi kenyeret, nem hiába imádkozunk ezért naponta (Mt 6,11). Minket megszégyenítő, hitre indító tapasztalatunk az, hogy ad az Úr kenyeret, még a nyomorúságban is (Ézs 30,20). A harmadik különbség: Márk kiemeli, Jézus többet ad nekünk a testi tápláléknál. Amikor gondot visel ránk, egész valónkról gondoskodik: az üdvösségre táplál minket, életünk minden mozzanatában.

1Kir 21,1–16

133. zsoltár

Mi a látványosságra figyelünk fel, keresztyénként is! Teológusaink meg is fogalmazzák: egy látványos világban az evangéliumot is látványossá kell tenni: jelek kellenek. Innen már csak egy lépés e gondolat: „Ha az Úr szeret, akkor megment, meggyógyít, csodát tesz”. Valljuk: a hit ma is tapasztal csodákat, de soha nem a fenti lelkület láthat csodákat. Jézustól is folyamatosan jelet kértek, még a kereszten is ezzel káromolták (Mk 15,32). Ellenségei ezzel kísértették (11–13), a tanítványok is jeleket kértek, a számtalan csoda után is értetlenek maradtak (14–21): mert a szív, az értelem, az élet megnyílása nem ezektől függ. Márknál olvassuk a jelkívánás legradikálisabb elutasítását. Az ő csodaszemlélete világos. E csodák Jézus Istentől való hatalmának megnyilvánulásai, de e csodák nem fedik fel Jézus személyének lényegét. A kereszten és a húsvéti sírnál tárul fel, ki ő valójában. Bizonyítékot nem a jelek adnak: a hitet ajándékozó Szentlélek ad majd bizonyosságot. Jézus felsóhajt (12) a vitatkozás és az értetlenség kapcsán (21). Mennyi vitatkozás terheli az életünket! A hitetlen értetlenség jele ez.

1Kir 21,17–29

38. zsoltár

A bétsaidai vak meggyógyítása kérdéssel kezdődik: „Látsz-e valamit?” (23) Nagy kérdés: ha látunk is a testi szemeinkkel, hogyan értelmezzük (8,21). Látjuk-e közben az Urat, látjuk-e Jézusban az Isten Fiát? Jézus megfogta a vak ember kezét, a vak bizalommal utánament, még nem tudva, hova mennek (23). Ezután Jézus négyszemközt kérdezte a betegtől: „Látsz-e valamit?” Csak amikor Isten kiszakít bennünket a mindennapi menetből, akkor gondolunk bele: mit látunk, mit élünk meg az életünkből, annak mennyei dimenzióiból? Először a vak még homályosan látott. A mi testi látásunk is gyakran ilyen, az embereket élő fának látjuk, így kezeljük egymást a köznapok rutinjában (24). Ezután Jézus ismét rátette a kezét a beteg szemére, ekkor gyógyult meg teljesen az az ember. Jézus nemcsak a gyógyítás személyes módját határozza meg isteni hatalma által, hanem a gyógyítás idejét is. Van, aki nem tapasztalja azonnal a gyógyulást. Nekünk minden azonnal kell. Isten is azonnal segítsen, ha nekünk arra szükségünk van. Itt a gyógyulás folyamat: alkalomról alkalomra, a megszentelődés útját járva egyre tisztábban látunk, mert egyre tisztábban látjuk Jézus Krisztust, és mindent őrá tekintve látunk ezután (Mt 17,8). Ez azt jelenti, a teljes gyógyulás és tisztánlátás a színről színre látásban adatik nekünk, az Úrnál (1Kor 13,12).

1Kir 22,1–28

144. zsoltár

Ez az erős tiltás arra vonatkozik, hogy nem is szabad addig beszélni Jézusról, amíg nem tudjuk, ki ő valójában, mert akkor téves dolgokat hirdetünk róla. E tiltó fenyegetés abból született, hogy Jézus kérdése nyomán kiderült, nem ismerik őt igazán azok, akikkel eddig csodákat tett. Az emberek csak találgatnak Jézus személyét illetően, noha a legnagyobbakhoz hasonlítják: Keresztelő Jánoshoz, Illéshez, a prófétákhoz. Ma is sokan eljutnak odáig, hogy Jézus erkölcsi példa, ő a jó ember, a szeretet embere, az ártatlan ember… (27–28) Kicsoda Jézus a te számodra, aki az ő közelében vagy, aki mindig rá hivatkozol? Jézus megkérdezte a tanítványait is erről. Péter azt felelte: „Te vagy a Krisztus.” Jézus megdorgálta, és megparancsolta, ne mondják ezt senkinek se (29–30). A görög „Krisztus”, azaz héberül – felkent – messiás felségjelző akkor terhelt kifejezés volt.

Egyrészt a császárok alkalmazták magukra, másrészt ennek ellensúlyozásaként a zsidó váradalom a messiástól arra számított, megszabadítja őket az idegen elnyomás alól. E kifejezésnek politikai hangja volt, e világi megoldást fejezett ki. Jézus ezt elutasítja, helyette a szenvedéseire, a halálára, a feltámadására mutat (31). Vegyük ezt komolyan a keresztyén üzenetre és szolgálatra nézve!

1Kir 22,29–40

403. dicséret

Péter, Jakab és János betekinthetett a mennyei világba, amely sokkal jobb mindennél (5; Fil 1,23), feltárult előttük Jézus Krisztus mennyei dicsősége (2–5). Az ember nyomorúságára jellemző az a kettősség, amelyet a tanítványok is átéltek: ez a mennyei jóság és tisztaság maradásra késztet, mégis félelemmel tölt el. Ezt a félelmet veszi el Isten szava, amely csak hit által fogadható be, és ami egyértelművé teszi a történéseket: Jézus Krisztus az Isten Fia, őt hallgassuk! (7) Azonnal elmúlik a kivételezett látomás, mert e földi világban egyetlen válasz és segítség adatik az embernek, egyedül Jézus (8). E világban marad a félelem és a kétség, mégis velünk van az Úr, jelenléte a mennyei jó bizonyosságával hordoz bennünket. Csak Jézus egyedül! Ez az üzenet azonban Jézus Krisztus feltámadásában ragyog fel igazán: tényszerűen igazolódott a győzelem a bűn, a halál és a gonosz felett, valamint a megdicsőülés hegyén hangzott kijelentés: ő az Isten Fia (7), a megváltó, ő az egyetlen megoldás! Ezért Jézus Krisztusról mint feltámadottról lehet bizonyságot tenni. Úgy lett diadalmas Messiás, hogy szenvedett és meghalt. Jézus megváltó halála és feltámadása nélkül üres a hitünk és az életünk (9; 1Kor 15,12–14). Az evangélium a lényeg: Jézus feltámadott, mi helyreállított emberek vagyunk! Ezt hirdessük és éljük! Csak a feltámadott Jézust, egyedül! Boldog, aki őt soha meg nem veti (12), mert hiszi, hogy az Isten nem vetett el bennünket, őérette!

1Kir 22,41–54

253. dicséret

Ennek a beteg fiúnak olyan rohamai voltak, amelyek leteperték, miközben a beteg ön- és közveszélyes volt. Milyen betegség ez? Mi éreztünk-e már hasonlót: amikor feszít valamilyen fájdalom, indulat, amely vagy kitör belőled, és megnyugvást keresve rombol, vagy benned marad, és megemészti életedet? (14–18) Beteg az ember, beteg az emberiség: testileg, lelkileg, idegileg. A bibliai leírás ma is tökéletes és pontos: idegen, gonosz hatalmak szállják meg az embert, amíg az Isten be nem tölti az életünket (20–22). Rettenetes, félelmetes, szánandó állapotban vagyunk, halálos hatalmak kezében (22). Döbbenetes, hogy még a tanítványok is tehetetlenül állnak a megszállott ember előtt! Nem tudnak segíteni (18). Mi tudunk? Jézus egyértelmű választ ad. Az igazi gyógyulás csak imádsággal adatik nekünk, az Úr közelében, az Úrban (29). A beteg fiú apja az Úrhoz könyörög, hogy szánja meg fiát (22). E könyörgésben ott van az ember mindenkori bizonytalansága. Ha teljes bizonyossága volna, nem lenne szüksége a könyörgésre: „Uram, lehetséges Teneked, szánj meg minket!” (22) Jézus válasza kijelentés: „Minden lehetséges annak, aki hisz!” (23). Igen, a hit az egyetlen esély a megoldásra! A beteg fiú apjának válasza újabb könyörgés, az ember mindenkori könyörgése lehet: „Hiszek, Uram, légy segítségül a hitetlenségemen!” (24)

2Kir 1

6. zsoltár

Márk evangéliumában visszaköszön az értetlenség motívuma, még a tanítványok sem értik Jézust, mert még hitetlenek és keményszívűek, akárcsak az első szenvedésjövendölésnél (8,32). A tanítványok félelmükben, hitetlenségükben kérdezni sem mertek. Pedig Jézust meg lehet kérdezni ma is! Ne félj, kérdezd őt, hogy elmúljon a félelem, és felragyogjon az üdvözítő örömhír! Hiszen éppen az az üzenet az egyetlen, amely nem félelmetes, minden más, ami ebben a világban zajlik, valóban félelmetes. Isten üzenete nem lehet félelmetes; ha int, akkor sem a félelemé a végső szó. Az egyház nem kelthet félelmet, és nem viselkedhet úgy, hogy félelmet keltsen. A tanítványok már kiválasztottak, de ez majd csak a hitre jutásuk után lesz láthatóvá. Az ugyanis tényleg a legfélelmetesebb, ahogy a tanítványok viselkednek, ahogy mi is viselkedünk egymással.

2Kir 2

278. dicséret