Amikor telefonon felkértem erre a beszélgetésre, éppen nyaralt. Milyen feltöltődést választ egy zenetudós?

A fiacskám és a férjem mindketten igen sportosak, ezért nyaralás céljából általában aktív pihenést választunk. Ez sok biciklizést, túrázást, kenuzást jelent, bármilyen olyan mozgásformát, amely családosan végezhető. Azt hiszem, annak a vonzereje, hogy hárman mozoghatunk együtt, mindent visz.

Honnan ez a pozitív energia?

Mondhatnám azt is, hogy genetika. A szüleim is hasonló habitussal bírnak. Felmenőim parasztemberek voltak, földműves-vasutas família leszármazottja vagyok. A kiegyensúlyozottságra törekedő, nyugodt, dolgos alaptermészet, azt hiszem, az elődjeim öröksége. Nagymamám másfél hete ünnepelte a századik születésnapját. Vagyis egyrészt ez genetikus, másrészt azt gondolom, hogy elég idős vagyok már ahhoz, hogy az életet egyfajta minőségben tudjam élni.

Menjünk vissza a kezdetekhez. Komlón született. Hogyan került kapcsolatba az egyházi zenével egy komlói kislány?

A baranyai katolikus svábok öröksége az enyém. Emberemlékezet óta katolikus, hívő családban nevelkedtem, de aztán jött a rázós kamaszkor, amikor mindenfajta kérdéseim lettek. Azért választottam a református felekezetet, mert a felmerülő kérdéseimre ebben az egyházban találtam meg a válaszokat. Megismerkedtem az akkor a városba érkező lelkipásztorral, aki érdeklődve fogadta ezeket a kérdéseket. Nap mint nap ott mentem el a parókia előtt, és az onnan kiszűrődő fénynél láttam, hogy irtózatos mennyiségű könyve van, és ez engem nagyon vonzott. A könyvtárából elkezdtem kölcsönözni a köteteket. Közben kérdeztem, ő levette a dogmatikai műveket a polcról, kikereste, majd elolvastatta velem a vonatkozó részeket. Komolyan vette a kérdéseimet, és meg is tudta válaszolni, én pedig el tudtam fogadni azokat. Korábban senki nem zenélt a családban.

A bátyám a Komlói Kodály Zoltán Ének-zenei Katolikus Általános Iskolába járt, de nem zenei tagozatra. Viszont egy alkalommal a tanárok hangszertanulásra toboroztak ifjakat, és a testvérem azzal jött haza, hogy szeretne megtanulni klarinéton játszani. A beiratkozásra elkísértem őt és édesanyámat. Én szószátyár voltam, a bátyám csendes. Minden kérdésre én válaszoltam helyette. Az igazgatónő megkérdezte, hogy lenne-e kedvem zeneóvodába járni. Édesanyám elbeszélése szerint picit gondolkodtam, majd azt mondtam: „nem bánom, zenére járnék, de óvodába semmiképpen”. Erre az igazgató néni azt válaszolta, hogy nem bánja, nekem csak zenére kell járnom, óvodába nem. Így négyévesen elkezdtem a zenetanulást. Később az általános iskolában zenetagozatra jártam. Így kezdődött a komlói zenei és keresztyén életem.

A pécsi Művészeti Szakközépiskolában érettségizett. Ott már egyértelmű volt, hogy a zenei pályát választja?

Az egyértelmű volt, hogy a zenei pálya mellett teszem le a voksomat, azonban tizennyolc évesen még nem éreztem magam készen arra, hogy Budapesten kezdjem az életemet. Kalandos volt Komlóról elkerülni Pécsre, de nem voltam kollégista. A művészetiben karvezetés–szolfézs–zeneelmélet szakos voltam, este hat-hét óra előtt nem végeztem, Komlón még heti kétszer kóruspróbánk is volt. Sokszor este tíz előtt nem értem haza, így a szüleim ott vártak minden este a buszmegállóban. Ebből nagyon nehéz volt kilépni – ezt tizennyolc évesen pontosan felmértem. Sok zeneakadémista ismerősöm volt, az általuk elmondott „gyűrődésre” még nem vágytam. A Pécsi Tudományegyetem akkor indított ének-zene–karvezetés képzést Tillai Auréllal, Vidovszky Lászlóval, Hegyi Istvánnal, Horváth Bélával, csupa olyan „nagysággal”, aki engem nagyon is vonzott.

Az első diplomámat ott szereztem meg. Ezek után lett nyilvánvaló számomra, hogy a Zeneakadémiát nem lehet megkerülni, hiszen ez az intézmény a magyar zenei élet fellegvára. Felkészültem arra, hogy a hétköznapjaimat Budapesten éljem, a hétvégeken pedig ugyanúgy a komlói református templom padjaiban ültem. A Zeneakadémiára karvezetés–szolfézs–zeneelmélet szakra felvételiztem, és amikor megkaptam a felvételi értesítőt, „meghívólevelet” kaptam mellé, amelyben az állt, hogy ha elmulasztottam volna a jelentkezést az egyházzene szakra, pótfelvételivel még megtehetem. Úgy gondoltam, hogy jól jön a karvezetés mellé, így a két tanszakon egyszerre diplomáztam. A Zeneakadémia negyedévétől lett nyilvánvaló számomra, hogy az egyházzene lesz életem pályája. Attól fogva gyakorlatilag eköré szerveződött az érdeklődésem és az életem.

A tanulás után jött az oktatás?

A tanítást mindig is szerettem. Korábban Pécsett, egy rácvárosi általános iskolában már tanítottam egy évig éneket és kórust. Ez mélyvíz volt, de nagyon szerettem, és hálás vagyok mind a mai napig, hogy ott kipróbálhattam magam. Zeneakadémiásként tanítottam a Baár–Madas Református Gimnáziumban egy félév egyházi éneket és éneket. ű

A zeneakadémiai kezdeteket Dobszay László tanár úrnak (Széchenyi-díjas magyar zenetörténész, népzenekutató, karnagy, egyetemi tanár, köszönhetem, de hálával tartozom a pécsi tanáraimnak is. Budapesten említhetném még Sári Józsi bácsi nevét (Sári József Kossuth- és Erkel-díjas magyar zeneszerző, Párkai István tanár úrét (Nemzet Művésze címmel kitüntetett, Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas magyar karmester, karvezető, tanár, a karvezetés tanszakról. Az igazán fontos és meghatározó ember mégiscsak Dobszay László volt, aki az egyházzene tanszakra hívott oktatni. Ez nagy egymásra találás volt, mármint én, a tanítás és az egyházzenei tanszék között. A legfiatalabb tanár voltam akkor. Másoddiplomásokat, tapasztalt, jó zenészkollégákat tanítani nagy erőpróba volt.

Ma már a református egyetem előadója is, ahol a szemináriumok, a szabadon választható tanegységeken túl kötelező tárgyként egyházzene-történetet és himnológiát oktat, de volt vendégtanár a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben is. Van tapasztalata arról, hogy mennyire népszerű az egyházzene szak.

Sajnos most az egyházzene-oktatásunk mélyrepülésben van. Nem látom azt a feltörekvő ifjú nemzedéket, amely tűzön-vízen át vinné ezt az ügyet. Ebben nekünk oktatóknak, kutatóknak is részünk van, mert nem érjük el azokat, akiket örömmel látnánk a szakon, de nyilván más körülmények is tehetnek róla. Több mint húszéves pályafutásom alatt azért sok tehetséges református egyházzenész diákom volt, akikre büszke vagyok. Most azonban kis megtorpanást látok. Feladni azonban nem szabad, amíg akár egy tanulni vágyó növendék is van, azt az egyet is olyan gondossággal kell oktatni, mintha huszonkét társával együtt ülne ott a padban.

2018-ban a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán az „Év oktatója” lett. A lelkészi pályára lépő fiatalok mennyire nyitottak a dédanyáinktól átörökített zenére?

A Károlin az oktatási filozófiám egyik sarkalatos pontja az a református – mondjuk úgy, otthoni – kegyesség, amelyet oly régen elhagytunk, és ami a megmaradásunk záloga lehetne, ha fel tudnánk eleveníteni. Ennek elengedhetetlen része az egyházi ének. Nem azért mert hazabeszélek, hanem mert a zene olyan húrokat képes megmozgatni bennünk, amelyeket a szavak talán sosem. Különösen igaz ez a ma, amikor mindenhonnan ömlik ránk a szó, már szinte nem is tudunk odafigyelni arra, hogy mit mondanak. A beszéd kevésbé, de a zene talán még mindannyiunkat elér. Nemrégiben olvastam, hogy éneklés közben nem tudunk másra gondolni. Kénytelenek vagyunk arra figyelni, amit énekelünk, mert ha elkalandozunk, akkor ,besülünk" és kész, vége a dalnak. Azt látom a fiatalokon, hogy csetelnek, letöltenek, egyszerre írnak, olvasnak és számolnak. Vagyis sok mindent tudnak egyidejűleg csinálni, de az egyvalamire koncentrálás készsége meggyengült. A koncentrációban például a nagy szerepét látom az éneknek. Másrészt pedig őseink stafétabotja igen fontos üzenetet hordoz: nem vagyunk egyedül. Ma egy fiatalnak — főleg az elmúlt másfél évben –, alapvető élménye az, hogy egyedül van. A református fiatalnak óriási előnye van: tudhatja, hogy sosem volt és sosem lesz egyedül. Kétezer év áll mögötte, ki tudja mennyi áll még előtte, és ő ott van ennek a metszéspontjában. A missziónak azért jó eszköze az ének, mert egy frissen megkeresztelt, megtért fiatal mégiscsak idegenül mozog az egyházban, de mihelyst megtanulja az egyházi énekek legalább egy részét, akkor ugyanazt a kétezer évet érezheti maga mögött, ugyanúgy örökössé válik. Ha hajlandó ebbe belekapaszkodni, sokat nyerhet vele.

Sokan mondják, hogy a hívők gyakran éneklik rosszul a zsoltárokat. A budafoki református templomban olyan sorozatot indított, amelynek célja a 16-17. századi protestáns zenei örökség felelevenítése volt. Sikerül közel hozni az említett fiatalokhoz ezeket az énekeket?

A zsoltár éneklése a keresztyén ember őslényegéhez tartozik, mint a Miatyánk naponkénti mondása. Tehát a Zsoltárok a Bibliának az az Isten által sugalmazott könyve, amelyet eleve éneklésre adott a híveinek azzal, hogy őt így kell dicsérni. Erről nem mondhat le egyetlen keresztyén ember sem. Hozzánk, reformátusokhoz is közel kell állnia a zsoltáros könyvnek: olvasva és énekelve is. Mivel énekes vagyok, elsősorban az utóbbit szeretném közelebb hozni a hívekhez. Ebben nagy perspektívák vannak, amelyeket nem használunk ki eléggé. Remélem, hogy a budafoki vespera-sorozat ebben valamennyire előrevisz.

Öntől idézem: „Amíg keresztyénség van a földön, addig a zsoltárnak szólnia kell”. Mi az üzenete egy régi magyar református éneknek napjainkban? Hogyan tud minket erősíteni a hitünkben? Vagy miként tudja megszólítani a nem hívő embereket?

Egy régi magyar éneknek számunkra, hívők számára is többrétegű üzenete van. Induljunk a külső héjtól. Van irodalmi és történeti értéke, amit ne hanyagoljunk el, mert az ifjúságnevelésben például ezek sarkalatos kérdések. Aztán van református értéke is: ha egy 16-17. századi éneket nézünk, megtudhatjuk belőle, hogy ki volt Sztárai Mihály, és rajta keresztül kik voltunk mi a 16. században, de tovább fűzhetjük Szenczi Molnár Alberten vagy Kanizsai Pálfi Jánoson keresztül. Azonban a régi magyar éneknek van belső héja is. Tudjuk, hogy a Zsoltárok könyve eleve verses műfaj, de a zsoltárt nem a kötött szótagszám teszi verssé. Ezt a 16. század már nem érezte, és úgy gondolták, hogy valóságos verseket készítenek a bibliai könyv szövegéből. Ennek az az értéke, hogy ha az ember elolvas egy zsoltárt, hozzá elénekel egy zsoltárparafrázist, akkor ahhoz valamilyen személyes kötődése is lesz.

Az egyházzenész milyen zenét hallgat, amikor éppen nem dolgozik?

Szeretem az opera világát, a barokk zenét, különösen Bachot. Mindig elrémülnek a diákjaim, amikor elmondom, hogy zeneakadémista koromban közel álltam a kortárs zenéhez, és abban az öt évben jelentős kortárszenei bemutató nem nagyon volt nélkülem. Ezt ma is fontosnak tartom, csak az élet kicsit máshova sodort. A gyermekem tizenegy éves, lassan a könynyűzene felé is nyitni kell: ez nálunk most a Beatles. Először a King’s Singers-feldolgozást hallgattuk „rongyosra”, és most az eredeti Beatles-számokat tettük mögé. Érdekes látni, ahogy a fiam rácsodálkozik arra, hogy egy komolyzenei feldolgozás mögött mi az a könnyűzene. Egészen pici kora óta nem a popos felvételeket, hanem inkább a népzenébe hajló Boban Marković-zenéket hallgatja. Elkezdett tanulni trombitán játszani, talán épp a szerb művész hatására. Emellett négy éve zongorázik. Ehhez elengedhetetlen, hogy hallgassa Kocsis Zoltán felvételével a Bartók gyermekeknek című sorozatot. Elképesztő mennyiségben hallgatjuk együtt a jobbnál jobb zenéket