„Nyolcéves volt Jósiás, amikor uralkodni kezdett, és harmincegy évig uralkodott Jeruzsálemben […]. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr.” (2Kir 22,1–2)

A Szentírás mértéke szerint több olyan uralkodója volt Izráelnek, akik nem azt tették, amit helyesnek lát az Úr, ezért A krónikák második könyve csak röviden szól róluk. A gyermekként trónra kerülő Jósiás az Úr akaratát kereste. Az Úr meg is áldotta, hosszú időt adott neki. A Szentírás leírásában is több helyet kapott, megtudjuk, hogy felújította a jeruzsálemi templomot, újra elkötelezte a népet az ő útján járásra.

A magyar történelemben is voltak olyan uralkodók, akik a maguk feje után mentek, bajba vitték az országot. Nem szívesen emlékezünk rájuk. Annál inkább meg kell becsülni azokat, akik istenfélő uralkodók voltak. Ilyen volt Rákóczi György, a bibliás fejdelem. Bibliája jegyzetei és feleségének, Lorántffy Zsuzsannának küldött levelei mutatják, hogy a Szentírást rendszeresen olvasta, Isten nevét nem csak megszokásból emlegette, sokat imádkozott, döntéseihez Istentől kért világosságot, a véghezvitelhez erőt, és nem feledkezett meg a hálaadásról sem.

Nemzeti ünnepünkön emlékezünk első királyunkra, Istvánra, és a fiának írt Intelmekből kiderül, hogy jól ismerte a Bibliát, a hitvallásokat, Augustinust és a többi egyházatyát, saját kora egyházi íróit. Az imádkozásra buzdító sorok mély, személyes hitről tanúskodnak, ez vezette, hogy megkeresztelkedjen, ezzel a népnek is példát adva. Isten őt is megáldotta, keze munkáját maradandóvá tette, az általa megszervezett keresztyén állam túlélte a tatárjárást, a törökdúlást, évszázadokra biztosítva a magyarság megmaradását.

Közelgő ünnepünkön imádkozzunk olyan vezetőkért, akik Isten akaratát követve, neki hálát adva, a közjót szolgálva vezetik a rájuk bízottakat!