Isten megsózta ízetlen és megromlott életünket, Jézus Krisztusban. Ez az evangélium, amelyet Márk ezzel a képpel, metaforával fejez ki (49). A tűzzel való megsózatás Isten által az emberre nézve üdvösséges. A tűz jelentheti a Szentlélek tüzét, a szolgálat, a hit tüzét és szenvedélyét, mert az Úrnak csak így lehet szolgálni: élő hittel, tűzzel, nem rajongva, de odaszántan! Az ítélet tüzét is jelentheti. Mindenkinek, aki kedves akar lenni az Isten előtt, az ítélet tüzén kell átmennie, amely megemészti a bűnös embert, és az örök élet reménységével sózza meg a krisztusi embert. Ezen az ítéleten átment a mi Urunk a kereszten, mi pedig az Úrban vagyunk, mint akiket tűzzel sózott meg az Isten. A keresztyén élet, a szolgálat enélkül értelmetlen, ízetlen só. Jó a só, ha só! Krisztus nélkül nincs keresztyénség (49). Nélküle esély sincs a békességre, sem Istennel, sem egymással. Nélküle nincs élet. Mindenkit hív ez az ige, de csak Krisztusban lesz a tűzzel való megsózatás kegyelemmé, üdvösséggé. Áldott legyen az Úr, hogy őbenne lehetünk (50)!

Jézus Krisztus egyértelmű kijelentést tesz a házasságról. Ő az események Ura, az örök hűségre kötelez (9). Isten eredeti gondolata az, hogy egy férfi és egy nő egy testté lesz (6–7; 1Móz 1,27; 1Móz 2,24). Örök nyomot hagyunk egymásban (5–12). Ám épp ez az a terület, ahol a leginkább sebezhetők vagyunk, itt mutatkozik meg legerősebben az ember bűne és nyomorúsága, valamint az evangélium örömhíre, mely szerint kegyelem alatt vagyunk. Mennyi kísértés, gyarló gondolat terhel bennünket! Mennyi megromlott házasság gyötrődik e világon, ha kifelé hordozza is a látszatot. A házasságot az Úrban kell megkötni, és az Úrtól kell elkérni a kegyelmet, alázattal, annak megújulásához. „Aki azt hiszi, hogy áll, vigyázzon, el ne essék!” (1Kor 10,12) Áldott legyen az Isten, hogy kegyelemből van üdvösségünk (Ef 2,8), de ez szív szerint is késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy az Úrnak éljünk. Vedd észre házastársadban a világon egyetlenegyet, akit minden tekintetben rád bízott az Úr, örülj neki, lásd szépnek, szeresd, értékeld, vigyázz rá! Tedd ezt abban a világban, amelyben már minden bástyát szétbombáztak. Mert a házassági hűség hitvallás. Itt van a leginkább szükségünk az Úr megtartó kegyelmére.

2Kir 4

210. dicséret

Márk csak annyit mond: egy ember odafutott Jézus elé, térdre borult előtte, és egy kérdést tett fel neki (17). Arról, hogy e valaki gazdag volt, csak később hallunk (22). Az örök életről kérdezte Jézust, leborulva, alázattal, igaz vágyakozással (17). Isten ajándéka az, ha valakit foglalkoztat az örök élet, az üdvösség. Az Úr ajándéka, amikor tekintetünk nemcsak a földi életre irányul, hanem izgatja az, ami ennél több, de ami áldottá teszi a földi életet is. Nem a földi élet lebecsüléséről van szó e vágyakozásban, mert ez mindenestől az Úr ajándéka. Ellenkezőleg, a földi élet kiteljesedéséről. Ma érdekli az embereket az örök élet, és Jézus közelében, Isten Igéjének közelében lesz ez számunkra kérdéssé? Vagy mindent a földi élettől várunk, illetve az örök életről is a saját spekulációinkra hagyatkozva fantáziálunk? Ez az ember tenni akart valamit az örök életért. Olyan ember térdel Jézus előtt, aki emberi és vallási igyekezetének határához érkezett, akit bizonytalanság gyötör, és ezt beismeri Jézus előtt. Ebben az állapotban elkezdődhet a mennyei csoda (17).

2Kir 5

272. dicséret

Ez a jézusi „de” magasra teszi a mércét (43). Jézus a tanítványaihoz fordul, hozzánk fordul, és azt mondja, az övéi között más a rend, mert mindenben az isteni rend a rend, amelynek egyik fontos megnyilvánulása: a testvérek egymást szeretik, tisztelik, egymásban meglátják azt a kegyelmi ajándékot, amely az Úrtól van (43–45). Érzékeny vagyok arra, hogy átlássak az emberi szándékokon. Bizony sokszor látjuk a zebedeusfi lelkületet közöttünk is (35–37), persze Jézushoz járulva, rá hivatkozva. S e lelkület szakadásokat idéz elő a testvérek között. Sok hiú van közöttünk, nagyravágyó, annyi erős, önhitt vezéregyéniség terheli a szent ügyet! Magamon kezdem a bűnbánatot mindennap ebben. Kezdjük mi is magunkon! Micsoda bátorság, ahogy Zebedeus fiai azt állítják: ki tudják inni azt a poharat, amelyet Jézusnak ki kell majd innia! Nem is tudják, mit beszélnek (38–39). Magabiztosan mondják ezeket, a többiek csak megharagudni mernek, de félnek tőlük, nem szólnak nekik (41). Az Úr az, aki rájuk szól. Zengjen bennünk mindennap Jézus Krisztus szava: „De nem így van közöttetek…” (43) Ti az Úr Lelkével szolgáltok (Zak 4,6). Az Úrban vagytok fejedelmek, olyan szolgák, akik mennyei dicsőségben ragyognak, már ebben a világban is, a szolgaság alázatában is (42).

Egy vak koldus, aki már hallott Jézus könyörülő szeretetéről, nem szégyellt kiáltani hozzá. Bartimeust ekkor már nem érdekelte az emberek véleménye, és felfedte, fáj a nyomorúsága, a tehetetlensége (46–47). Vannak helyzetek, amikor a hitre hivatkozva hőst játszani – hitetlenség. A hívőt megtartja a hite (52), mert a hit ott kezdődik, amikor az ember szemet nyit halandó életére, amely összetöri elbizakodottságát, és elkezd félni az Úr előtt (Róm 11,20), könyörögve az egyetlen segítségért. Bartimeust senki nem tarthatta vissza, hogy kiáltson. Kiáltott, aki eddig csendesen hordozta a nyomorúságát. A fegyelmezett hívő életünk próbája: amikor a kiáltás alkalmát készíti el az Úr, merünk-e kiáltani? (48) Jézus biztatja a vak koldust ebben a kiáltásban: Bízzál! Kelj fel! Hívlak téged (49)! Csak ez számít. Az Úr meghallja a könyörgő kiáltást: biztat, felemel, hív magához. Sokféleképpen teheti ezt, de mindegyikből megtartott élet támad, ha ő hív! Ha ő hív, örömmel megyünk, akárcsak Bartimeus (50). Ezért könyörgünk, ha majd innen menni kell, így mehessünk el az Úrhoz. Mégis milyen nehéz ez! A vak ember is azt kéri, hogy lásson, hogy még itt élhessen boldogabb, egészségesebb életet, de úgy, hogy itteni életében is az Urat követi (51–52).

2Kir 7

252. dicséret

Márk a lényegre koncentrál, a földrajzi pontosság sem fontos számára: Betánia Jeruzsálemtől három kilométerre feküdt, Bétfagé már Jeruzsálem külvárosának számított: a sorrend fordított, mint ahogy Márk említi. Amikor élet-halál kérdésről van szó, minden részlet eltörpül a lényeg mellett. Isten kijelentésének fő üzenete: Isten az életre váltott meg bennünket, emellett minden földi részlet eltörpül (1). Márk lényeglátása a húsvét utáni gyülekezet Szentlelket vett bizonyosságának ajándéka. Kiemeli: Jézus mindent előre tudott, mert mindent kijelentett neki az Atya. A szamárcsikó említésében is az a kiemelt szempont: azon még nem ült ember. Ez is Jézus személyének egyetlenségére utal. Ő, az ember Jézus, az Isten Fia. Életünk akkor lesz páratlan, ha őbenne meglátjuk életünk szabadítóját (2). Jézus Úrként való megjelölése is istenfiúi méltóságára utal, de nem ez a hangsúlyos, hanem épp e méltóság elrejtettsége, mely szerint az Úr szükséget szenved, és „kölcsönre” szorul, amelyet majd visszaad: visszaküldi a szamárcsikót. Ő szükséget szenvedett hogy a mi szükségeinket betöltse. Aki ezt a bőséget átélte, az meghallja a hívó szót: az Úrnak szüksége van ránk, felhasznál minket, megváltottjait, hogy javainkkal az ő dicsőségére éljünk. Ez életünk egyetlen értelme, miközben saját örömünkre is ebben az átadottságban élhetünk (3).

2Kir 8

65. zsoltár

Nézem, mi minden miatt viaskodnak az emberek egymással… Az ember akkor jutott hitre, amikor ráébredhetett arra, hogy nincs semmije az Úr nélkül. A jelenések könyve ezt így fogalmazza meg: „ezt mondod: Gazdag vagyok, meggazdagodtam, és nincs szükségem semmire; de nem tudod, hogy te vagy a nyomorult, a szánalmas és a szegény, a vak és a mezítelen…” (Jel 3,17) E szegénység látható megnyilvánulása: már nincs szent, az élet üzletté, adássá és vétellé lett (15), kirabolunk, tönkreteszünk mindent (17). Aki pedig erre nemet mond, gyanússá, sőt halálos ellenséggé lesz (18–19). Jézus nemet mond erre (15), de úgy, hogy ő az egyetlen, aki valódi, örök gazdagságot adhat. Mindent ő ad, és aki ezt megkapta, tudja a határokat. Van, amit a templomon, a szent helyen nem lehet átvinni! (16) Jézus kijelenti az ember Isten előtti valódi helyzetét: mindig csak kérő és elfogadó lehet, Isten megváltó szeretetére szorul. Az áldozatban az ember akar adni Istennek. Először azonban mindig Isten ad az embernek, és az ember csakis ebből a mennyei gazdagságból adhat. Isten Jézus Krisztusban adta oda a menny gazdagságát az embernek (17).

2Kir 9

14. zsoltár