természetes érzés, amely a helyes normákon nevelődött embert helyes életvitelre segíti és megóvja attól, hogy rosszat tegyen. A szégyen a lelkiismeretünk műszere, amely kijelöli a határokat, ha eltévednénk vagy túl meszszire mennénk. Az egészséges szégyenérzet fájdalmas, mégis szükséges, jó, hogyha feltámad lelkünkben, amikor bűnt követünk el. Külső testi jele lehet az elpirulás. A szégyent legtöbbször akkor érezzük, amikor felismerjük, hogy illetlenül vagy helytelenül viselkedtünk, akaratlanul is megbántottunk valakit, tolakodó vagy túlzott szerénységből tartózkodó, visszautasító volt a magatartásunk. Szégyent érzünk egy-egy sikertelenség esetén is: amikor kudarcot vallunk, alul maradunk valamilyen megméretésben.

Különösen fájdalmas érzés a szégyen, ha jó szándék vezérel minket, mégis csalódást okozunk, vagy nekünk kell csalódnunk másokban, mert gúnyolnak és csúfolnak valamiért, amiről nem tehetünk. Gyakran szorongunk és szégyenkezünk akkor is, ha a meggyőződésünkért vagy a hitünkért bántanak bennünket.

Legyen bátorítás a zsoltáros imádsága: „Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki ellenségeim! Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled!” (Zsolt 25,2–3) A kísértésekben, a gonosszal való küzdelemben tehát védelmez minket a szégyenérzet, hogy el ne tántorodjunk a jótól, emberi kapcsolatainkban és hitvallásunkban. Azonban lehet akadályozónk is, amely elbizonytalanít.

Van mérgező szégyen is, amelyet gyermekkorunkban élhetünk át úgy, mint amely rombol, amely elől kínunkban elmenekülnénk, elbújnánk, mert teljesen összetöri önbizalmunkat, és tehetetlennek érezzük magunkat, ha nem kapjuk meg a jóvátétel esélyét. John Bradshow könyve erről szól. Címe: A mérgező szégyen gyógyítása (Casparus Kiadó, 2015). A szerző már az előszóban leszögezi határozott álláspontját: semmilyen más érzelmünk nem befolyásolja az identitásunkat, méltóságunkat és becsületünket olyan erősen, mint a szégyenérzet. Elönthet és eluralkodhat rajtunk annyira, hogy alábecsüljük és leértékeljük magunkat. Megmérgezi jellemünket, egész életünket, súlyos torzulások, szenvedélybetegségbe menekülés is következhet belőle. A vallásosság ezen csak ront, ha kóros bűntudat gyötör, mert Isten előtt is szégyelljük magunkat, és állandóan az ítéletétől és a kárhozattól rettegünk. A gyógyulás útja: a Jézus Krisztus kegyelméhez térés, ő nem szégyelli a gyarló embert. (Folytatjuk)