Ki képes életet adni? Ki képes úgy életet adni, hogy megőrzi, óvja az életet? Ki képes visszaadni az életet? Hányféleképpen arat körülöttünk a halál… Ez az emberlét legnagyobb gondja. Isten törvénye nem képes életet adni (21). Nem képes életet adni a törvény és tudomány, és senki emberfia sem. Életet adni egyedül az Isten maga képes. Isten törvénye arra képes rámutatni, hogy gyarlók vagyunk. Isten törvényének magasra tett léce arra késztet, hogy folyamatosan felfelé tekintsünk, a feladat nagyságára, belátva a magunk erőtlenségét, és még feljebb tekintsünk, a mi Urunkra. Isten törvénye nevel, alázatban tart, rendet tart és hitre segít. A törvény Jézus Krisztusra vezérlő mester (23). Aki azonban Jézus Krisztusban van, az olyanná lett, mint aki repülőre szállt, de olyanra, amely biztosan megérkezik. Aki Jézus Krisztusban van, nagyobb távlatokat lát be, az életet nyert. Merjük komolyan venni ezt a nagyobb távlatot, örökségünk távlatait: a repülőről nézve mit számít már a földi világban magasra tett léc, onnan nem látszanak a különböző népek, nemzetek. Persze, a repülőgépnek le kell szállnia a földre, de aki abban utazott, az már látta az igazi távlatokat.

Ez 13.

78. zsoltár

Kiskorúak vagyunk (1). Kiskorúan milyen szolgai módon élünk! Valójában mindig a rabjai leszünk valaminek. Ez az ember nyomorúsága: elromlik körülöttünk, közöttünk minden, foglyai leszünk mindennek, szenvedélynek és kegyességnek, elnyomásnak és szabadságnak egyaránt: kiskorúságunk befolyásolhatóvá tesz bennünket. Aki kiskorú, az felelőtlen, megbízhatatlan, önállótlan, kicsinyes, irigy, önző, állandóan másoktól függ, és másoknak akar megfelelni. A kiskorú kiszolgáltatott, szolga, a világ minden elemétől függ (3), miközben ennek nincs is tudatában. Valójában az is kiskorú, aki a másikat kiskorúságban tartja. A kiskorúra vigyázni kell, saját érdekében, vezetni, nevelni kell. Örömhírt olvasunk itt, hogy ez a kiskorúság csak egy ideig tart, az apa, az Atya által megszabott ideig (2). Amikor ugyanis eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, hogy kiszabadítson minket a jelenvaló kiskorú világból, megváltson és nagykorúvá érlelje életünket, hitünket, kegyességünket (4–5). Isten akarata érvényesült ebben a szabadításban, ebben a nagykorúsításban (7). Urunk, csak tetőled várjuk ezt a nagykorúságot! Urunk, szabadíts meg bennünket minden kiskorúságtól, hogy a te Lelked által az istenfiak szabadságában élhessünk! (6)

Ez 14.

504. dicséret

Megrendítő, féltő szeretet tör fel az apostol szívéből. Úgy félti Galácia tartomány gyülekezeteit, mint apa a saját gyermekét. Ez a féltő szeretet a testi, lelki, hitbéli egészség iránt érzett imádságos aggodalom. E féltő szeretetnek mégis van emberi oldala is, amelyben ott gyötör a kétség: mi lesz azokkal, akiket az Isten ránk bízott? Ilyenkor az ember magát is odagondolja: Mi lesz velünk? Merre halad a világ? Beleveszünk a hiábavalóság átkába? (11) Az apostol bizonyos a hitében, de elbizonytalanodott a szolgálatának, fáradozásának eredményességét illetően, amikor a galáciai gyülekezetekre tekintett. Gyötrő érzés: amikor fáradoztam, jól tettem-e, amit tettem, van-e a munkámnak, az életemnek látható eredménye? Nem szabad a látható eredményekre tekinteni! „…buzgólkodjatok mindenkor az Úr munkájában, hiszen tudjátok, hogy fáradozásotok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,58) Tegyük, amit tenni tudunk, naponta kérve az Úr vezetését, erejét, bölcsességét; a többi nem ránk tartozik. Ezek után bele ne keseredjünk abba, hogy mi nem sikerült, illetve mit kellett volna másként tenni! (11)

Ez 15.

10. zsoltár

Vannak olyan élethelyzetek, amelyekben boldogok vagyunk. Isten ajándéka minden ilyen valóság, a menynyei világ előíze. Ezt tapasztalta meg az apostol is, amikor a galaták között szolgált. Pál valójában távolabbi helyekre igyekezett az evangéliummal, de útközben beteg lett – az Isten megállította őt Galáciában –, és az ott lakók áldozatos szeretettel vették körül az apostolt. Pál pedig, gyógyulása közben, szólt a galatáknak az evangéliumról is, és ők nyitott szívvel fogadták az Úr megváltó szeretetének örömhírét (12–14). Amikor Pál meggyógyult, továbbment, hogy máshová is vigye az evangéliumot. Aztán történt valami… Mindig történik valami. A zavartalan boldogság pedig eltűnik. Pál is ezt kérdezi: Hova tűnt a ti boldog szeretetetek, amellyel úgy fogadtatok engem, mint Isten angyalát, mint Krisztus Jézust? (14–15) Az ember nem nyugszik addig, amíg nem dob követ az állóvízbe. Egy idő után újat és jobbat, mást akar. Az ember gyarló parázna. Jöttek Galatába máshonnan, mások, akik megingatták a galatákat, becsmérelték Pált. Pál önzetlenül, Krisztus ügyéért szolgált, beleadta teljes életét, hogy kiformálódjon a galaták között a Krisztus. Isten formálja ki közöttünk a Krisztust, de kezdjük el megbecsülni azokat, akik ezért fájdalmasan odaadó, önzetlen és szent buzgósággal fáradoznak! (17–18)

Ez 16,1–34.

180. dicséret

Sára reménytelen meddősége ellenére szülte meg gyermekét, Izsákot, aki Isten ajándéka volt. Így születünk mi is újjá (27). Ez az új élet az Isten ajándéka. A mi életünk meddő. A meddő pedig, minként Sára, csak isteni csoda által tud szülni. Isten ajándéka, hogy a testben is Lélek szerint élhetünk (29). Az Isten Lelke által vezetett új életet mint Isten gyermekei (28) reménységben, szabadon éljük meg (31). „…ahol az Úr Lelke, ott a szabadság!” (2Kor 3,17) A hit emberének üdvbizonyossága van, ez reménységgel és örömmel tölti el az életét, mások – számára törvényeket állító – kegyessége nem befolyásolhatja. A hit embere Jézus Krisztusban van, ezért már e világban az örök élet örömét, szabadságát éli. A hit embere is köteles betartani az e világi rend minden törvényét, hiszen a szabadság csak a rendben virágzik ki. Ez a szabadság még a halál világában él, de már a haláltól megszabadultan: ajándék, de naponkénti imádságban újból el kell kérni. Hágár üldözte Sárát, végül Sárának végleg szakítania kellett Hágárral, hogy szabadságát megélhesse. Naponta ki kell könyörögnünk, hogy az Isten gyermekeinek szabadságában éljünk.

Ez 16,35–63.

354. dicséret

Milyen cél hajt minket, amikor valamit akarunk? Az apostol szűkíti ezt a területet: „Ha megigazulni akarunk…” Akarunk-e igazul élni, jobbá lenni? Kegyelem alatt van az, akinek e kérdés fontos, aki tisztán akar állni Isten előtt, tisztábban akar élni ebben a világban. Ugyanis, aki számára mindez problémává lesz, abban az Isten Lelke munkál, miközben az ilyen ember belátja a maga hiányosságait, és eleve az Isten megbocsátó, megtisztító kegyelmére hagyatkozik, mert rádöbben: „az egész törvényt nem tudja megtartani” (3). Vagyis nem tud maradéktalanul Isten tökéletes rendjében élni. Aki kegyelem alatt van, elfogadja, hogy Isten őt minden gyarlósága ellenére tisztának tartja a Jézus Krisztus tisztaságáért, érdeméért. Az ilyen ember nem a saját erőfeszítésével akar, hanem az Isten Lelke indítja őt (5). Állandó kísértésünk, hogy elfeledkezzünk Isten ajándékairól, és mi magunk akarjunk. Erről azt mondja az apostol: ilyenkor Krisztustól elszakadtunk, a kegyelemből kiestünk (4). Ha mi magunk akarunk, akkor a legnagyobb emberi közösségben és a legnagyobb szabadságban is egyedül maradunk, szolgák vagyunk (1–2).

Ez 17.

495. dicséret

Szépen indult és haladt eddig minden, most pedig gond és baj mindenütt. Miért? Az apostol hangsúlyozza, hogy életünk futásában az Úr az, aki szólít, aki hív bennünket, biztat és irányban tart (8). Az ő szavára figyeljünk! Ez manapság életmentés, hiszen annyi hatás, hívás, szólongatás érhet el bennünket, amelyben könnyen megzavarodhatunk, hogy merre menjünk. Ezek között sok a kísértés is, amely eltéríthet, félrevezethet bennünket. Sok bántó akadály is támadhat, amely kedvünket szegi, erőnket veszi, és megfáradhatunk a futásban. Az apostol és a galáciai gyülekezetek között feszültség alakult ki: félrevezetők, lázítók támadtak a gyülekezetben, akik magát az apostolt is vádolták (8–12), miközben a gyülekezeteken belül is ellenségeskedés támadt. De jó ebben a pusztító zűrzavarban (13) meghallani Pál szavát: „Én bizalommal vagyok irántatok az Úrban!” (10) A bizalmatlanság elsorvaszt, magányossá tesz, megkeserít. Aki bízik az Úrban, az a másik emberben is bízik, csalódása ellenére is. Ez a bizalom megoldhatja azt, ami emberileg megoldhatatlan. E bizalomban a szabadító Úr cselekszik. A bizalom gyógyít, örömöt és reménységet ad, felelőssé tesz a másik iránt. Ez teszi késszé bennünk azt a csodát, hogy erőt nyerjünk, és bizalommal meghalljuk annak szavát, aki örökkévaló szeretettel hív bennünket (8).

Ez 18.

465. dicséret