Zajtól és harsogó hangoktól telített világunkban – amely arra kényszeríti az embert, hogy még hangosabb és harsogóbb legyen – egyre inkább kiveszőben van a halk és szelíd hang, a csend. A csend, amely megállásra, befelé fordulásra késztet. Amely nem akar még több impulzust adni, hanem éppen az a célja, hogy kiszakítson a napi rohanás ritmusából, hogy önmagunkba nézzünk, és önmagunkon túl meglássuk azt a valakit, aki életnek és halálnak, kezdetnek és végnek egyedüli Ura.

Heti bibliai szakaszaink sorában olvassuk Jeremiás próféta siralmait. Siratja az elpusztuló Jeruzsálemet és a jeruzsálemi templomot, amely pusztulás Isten büntetése népének engedetlensége miatt. E rombolás leírása mellett a próféta egyúttal reménységet és megújuló jövendőt is vizionál és prófétál az eljövendő nemzedéknek, azt írva: „Jó csendben várni az Úr szabadítására.” (JSir 3,26) E prófétai ígéret és intés több üzenetet is hordoz, hiszen egyrészről azt üzeni, bármit tesz is az ember, nem történik addig semmi, amíg el nem jön az az idő, amelyet az Úr rendelt, amelyen be kell következnie a szabadulásnak. Ez nem emberi akarattól, szándéktól, lehetőségektől függ, hanem egyedül Isten kezében van. Másrészről azt üzeni: hiába vagyunk türelmetlenek, hiába emeljük fel kiáltó szavunkat, az Úr majd akkor adja a szabadulást, amikor elismerjük, hogy emberi erőlködésünk végére értünk. El kell ismernünk lehetetlenségünket és tehetetlenségünket ahhoz, hogy Isten csendben és szelíden megszabadíthasson. Ahogyan Jézust elküldte ebbe a világba, aki szelíd volt és alázatos (Mt 11,29), amikor megkorbácsolták és keresztre feszítették, nem nyitotta meg az ő száját, hanem néma maradt (Ézs 53,7–8; ApCsel 8,32), és három nap csend után feltámadt a halálból.