Sifra még jóval később, idős korában sem felejtette el: aznap az utolsó mérő árpából merített, hogy megőrölhesse. Alig néhány véka árpa kotyogott a kőedény alján.

– Talán kitart aratásig… – gondolkodott magában. Persze nem az ő gondja, az anyjának és az apjának kell a kenyérre valóról gondoskodnia. De Sifra már elmúlt tizenkét éves, és ha az Úr megengedi, akkor jövőre férjhez is adják Pashúrhoz. Mint minden lány, ha megházasodik, a férje házába fog költözni. De hiába lesz már asszony, néhány évig nem vezet saját háztartást, mert az ott Pashúr anyjának a feladata. Értenie kell mégis mindenhez, hiszen hamarosan eljön a nap, amikor felépítik a saját házukat, ahol neki kell majd okosan gazdálkodnia.

Például tudnia kell, hogy mennyi gabonára lesz szükség abban az évben, még akkor is, ha későn érik be az árpa. Mert idén is ez történt. Már közeledett a páska, de az árpa nem nagyon akart kalászt mutatni. Pedig ilyenkor már kezdődik az árpa első aratása. Nem véletlenül nevezték a régiek Ábib hónapjának, ami azt jelenti: kalász. De most még zöldek voltak a kalászok, nem igazán akart beérni a gabona.

Sifra merített a hombárból. Ha jól számolja, két-három hétre való gabonájuk maradt. Talán elég lesz aratásig. Elégnek kell lennie, mert nemigen van más. A búza rég elfogyott, és hát ilyen szegényeknek, mint ők, csak ünnepnapon kerül búzakenyér az asztalára. Sifra tudta azt is, hogyan kell a búzából édes süteményt készíteni, formára sütöttet, mézeset, olyat, amilyet a gyerekek kapnak purimkor. A hétköznapokon azonban leginkább árpakenyeret ettek, és ha kifogytak az árpából is, akkor következett a köles, végül a cirok, amely igazán csak kásának megfőzve ehető, annak se nagyon.

De most még – Istennek hála – van árpa, lehet belőle kenyeret sütni, ha nem is olyan foszlós, mint amit búzából készítenek. Ha jól megkel, finom az is, csak kicsit tömörebb a tésztája. Sifra mégis jobban kedvelte a kelesztetlen lepénykenyeret, amelyet egészen vékonyra nyújtottak, úgy sütötték meg. Biztos volt benne, hogy csukott szemmel is megismerné – ezer kenyér közül is – azt a lepényt, amelyet az anyja sütött. Az ő lepénykenyerei frissen puhák, omlósak voltak, mert a tésztába mindig tett egy kis olajat. Gyorsan kiszáradtak ugyan, de ez se baj, mert akkor meg olyan ropogósak lettek, hogy szinte pattanva törtek el. Ha kimentek a mezőre dolgozni, az anyjuk mindig ilyen kovásztalan lepényt sütött, azt vitték magukkal. Ebéd idején letelepedtek a vadfügefák tövébe, elővették a kenyereket, és elrágcsálták. Sokszor csak úgy magában, de leginkább forrásvízbe vagy vizezett borba mártogatták, hogy jobban felpuhuljon. Ebédidőben sokat ugratták egymást, főleg a gyerekek és a fiatalok. A legnagyobb mókamester persze Aszáf volt. Be nem állt a szája, és addig beszélt, amíg mindenki az oldalát nem fogta a nevetéstől. Sifrának most mégis elkomorult az arca, és könnybe lábadt a szeme, ahogy Aszáf eszébe jutott. Nem akart rágondolni, leguggolt inkább a földre, és forgatni kezdte a kézimalmot, hogy mihamarabb készen legyen az őrléssel.