Gyakran írtam, szóltam már Pápai Páriz Ferencről, Pápai Páriz Imre puritán prédikátor író Bázelben oklevelet szerzett orvos fiáról, aki a humán tudományokban is jeleskedett, a teológiától a nyelvészetig és a filozófiáig. Legutóbb a Betegség és gyógyulás a kora újkori irodalomban (1450–1760) című konferencián tartottam előadást Pápai Páriz Ferencről a Bölcsészettudományi Kutatóintézet Irodalomtudományi Intézetében.

Mondandóm fő témája természetesen a tizenhetedik század nagybetűs Gyógyítójának a járványokkal, elsősorban a pestissel kapcsolatos munkássága volt. Nem csupán Pax corporis, A test békéje című műve, hanem egy híres gyászbeszéde, amelyet A Glaserus-i Szent Hagyaték címmel már diplomás orvosdoktorként tartott, a bázeli egyetem egyik büszkesége, a mélyen hívő és áldozatkész református anatómus, botanikus és filozófus, Johann Heinrich Glaser professzor földi maradványai fölött. Glaser a városban pusztító fekete halál idején beállt gyógyító kollégái közé, s számos élet megmentése érdekében a magáét feláldozta.

Ennek a gyászbeszédnek van egy mindmáig érvényes , intő mondata, egy Lucianus-idézet. Lucianus Krisztus után 125-ben, Szíriában született, s 180 után halt meg. Egy kicsiny falu, Samosata szülötte volt, pályája során tanított a Római Birodalom számos egyetemén, s élete vége felé Egyiptomban magas kormányzati tisztséget kapott. Sikeres, sokat utazó szatíraíró és szónok, akinek műveiből merített a katolikus Morus Tamás, továbbá – Gulliver utazásai című híres regényében – Jonathan Swift, aki „civilben” az anglikán egyház felszentelt papja volt. Lucianus hatása tehát, mai szóval élve, ökumenikusnak tekinthető.

A Pápai Páriz Ferenc által idézett Lucianus-mondat pedig voltaképpen nemcsak visszaemlékezés az elhunyt professzor pestis verte városához való hűségére, hanem a már haza, Erdélybe készülő ifjú magyar „medicus” tömör, őszinte önvallomása és egyben életprogramja is: „A hazai füst hasznosabb, mint a külhoni fény.” A hazai füstből a Nagyenyedi Református Kollégiumban nagy szeretettel tanító, az intézménynek sok külföldi támogatást szerző Pápai Páriznak bőven kijutott, noha orvosi végzettségű fiát, az ifjabbik Ferencet is bevonta ebbe a „skólamentő” küzdelembe. Ő Skóciából szerzett segélypénzeket, amikor apja már kifogyott az Erdélyt pártoló forrásokból. Utolsó évei nagyon keservesen teltek, kollegiális áskálódások, ellene felhergelt diákok, visszatartott fizetés keserítették életét. Mégsem hiszem, hogy megbánta volna a lemondást a „külhon” kínálta fényekről. Isten áldja meg mindazokat, akik a mai időkben ugyanezt a nehéz utat vállalják!