János evangéliumának jellegzetessége, hogy sokat foglalkozik Jézus személyével. Már az elején feltűnik, hogy a többi evangéliumtól eltérően nem azt írja le, hogy Jézus hol és milyen körülmények között született. János számára az a fontosabb, hogy „az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét” (Jn 1,14).

Később pedig gondosan lejegyezte, amikor Jézus az Atyával való kapcsolatáról és küldetéséről beszélt. Ehhez tartoztak az „én vagyok” kezdetű mondások is: én vagyok a jó pásztor, én vagyok az igazi szőlőtő, én vagyok az út, az igazság és az élet, én vagyok a világ világossága, én vagyok a feltámadás és az élet, én vagyok az élet kenyere.

Mindezek csodálatos képek, amelyekben Jézus önmagáról beszél. Nem az a fontos, hogy az emberek mit mondtak róla, hanem hogy ő mit mondott önmagáról. Voltak, akik azért jöttek Jézushoz, mert ettek a megszaporított kenyérből, nekik mondja Jézus, hogy a mennyei Atya még a pusztában adott mannánál is többet, mennyei kenyeret ad az övéinek.

A mennyei kenyér az Ige, amellyel mindig élhetünk, de Jézus a halálára készülve arra utal hangsúlyosan, hogy az ő megtöretett teste lesz az úrvacsorában az életre vezető mennyei kenyérré. Az egyháztörténelemben, főleg a reformáció idején, sokat vitatkoztak arról, hogy az úrvacsorában hogyan lesz igaz, amit Jézus mond: „ez az én testem”.

Az emberi értelem mindent meg akar magyarázni, de Kálvin óvott ettől, amikor azt mondta, hogy az úrvacsora lényege hit által történik: ez „a Krisztussal való titokzatos közösség”. A járványos időben is lehet naponta táplálkozni az írott Igével, csak elő kell venni. Ha pedig reménység szerint vége lesz a járványnak, éljünk újra hálásan az úrvacsorával!