A Ige mellett

I. 24. VASÁRNAP
(4) „…díszes ruhába öltöztetlek téged.” (Zak 3)

Menthetetlenül bekoszolódik az életünk ebben a világban, kívül-belül, az élet minden területén, a legszentebb hivatásban is. Jósua főpap koszos ruhában állt az Úr angyala előtt, és a Sátán vádolta őt. A gonosz joggal, de mindig vádol és reménytelen helyzetünkbe bebetonoz, így szinte természetessé válik a bűn, vagy a másik véglet szerint örök lelkiismeret-furdalás gyötör. A Sátán úgy is vádol, hogy mi folyton egymást vádoljuk és egymásra mutogatunk, másokat sározunk be, de bűnbánatot nem tartunk (1). Van szabadulás ebből a helyzetből? Az egész „per” az Úr színe előtt folyik. Ő elküldte angyalát, aki szót emelt a főpap védelmében, és megdorgálta a vádlót az Úr nevében. Ezután tiszta ruhába öltöztette Jósuát, és a koszos göncöt kidobatta. Isten nem hagy bennünket a bűnben, betegségben, halálban, hanem kiragad a gonosz hatalmának elemésztő lángjai közül, megtisztít, vétkeinket elfedezi, azokról többé meg nem emlékezik (Zsolt 32,1; 51,11–12), és az újjászületés fürdőjében részesít bennünket (Tit 3,5).

Jn 6,52–59.

27. zsoltár


I. 25. HÉTFŐ
(7) „Áldás, áldás szálljon rá!” (Zak 4)

Az Úr áldása nélkül olyanok vagyunk, mint az autó motor nélkül, a vitorlás hajó vitorla nélkül, az internet hálózati kapcsolat nélkül. Az Úr áldása nélkül hiába minden erőlködés. De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget (Zsolt 127,2). A próféta látomása szimbolikus, és éppen erre a nélkülözhetetlen isteni áldásra mutat rá. Az arany gyertyatartó lámpásait hétszer hét, azaz negyvenkilenc csatornán keresztül látszólag egy felülre elhelyezett olajtartó táplálja. A látomás lényege az, hogy az olajat nem emberkéznek kell utántölteni, mert arról az Úr gondoskodik. Az ő áldása, amelyet Lelke által közöl népével, kiapadhatatlan (1–3). Ez az áldás nem erővel és hatalommal, hanem az Isten Lelkének áldott munkája által szolgál, és minden akadályt, minden gúnyolódást felszámol, amelyet Isten országának megvalósulása elé gördítettek. Isten megépíti az ő országát, arra rákerül az azt befejező, a mindent teljessé formáló „zárókő”, és azon semmi és senki nem vehet diadalt (6–10). Ehhez a kifogyhatatlan áldáshoz az Isten, adott korokban, elhívott, szentlelkes emberi eszközöket is felhasznál, mint a templom újraépítése idején felhasználta Jósua főpapot és Zerubbábel helytartót. Ő minden időben küld lelki és világi vezetőt, hogy véghez vigye akaratát és közölje áldásait (11–14). Ma is ebből az áldásból élünk.

Jn 6,60–65.

231. dicséret


I. 26. KEDD
(8) „Ez a gonoszság!” (Zak 5)

Mindig elromlik, megromlik, tönkremegy, bekoszolódik az, amibe belefogunk. Minden elgonoszul. Az elején még van lelkesedés, lendület, aztán támad a kísértő, előjönnek az emberi gyarlóságok, és nemcsak alábbhagy a lendület, elromlik az, ami szépnek indult, hanem elviselhetetlenné lesz, halálos konfliktusokká torzul. Isten népe hazatérhet a fogságból, és máris újra ott leselkedik a veszély, hogy nemcsak megfakulhat a lelkesedésük, hanem azonnal fenyeget az Isten szerető és megváltó szövetségének megszegése is. Hányszor bukott már el az Isten népe, és hányszor kapott új esélyt! Most, amikor ismét megkapják az újrakezdés lehetőségét, máris arra kell figyelmeztetnie Istennek őket, hogy űzzék messze a hitetlenséget, az engedetlenséget, ne szegjék meg a törvényt, hanem a templom és a város megújulásával együtt újuljanak meg ők is, mert csak így lehet teljes az életük. A mi életünk csak torz árnya annak, amit Isten szánt nekünk. Elgonoszul itt minden, mert az Úr nélkül eleve gonosz is, csak lepleződik egy ideig. Egyedül ő képes bennünket újjászülni. Az újjászületés az Isten megváltó jelenléte az életünkben – nem tökéletesség, de áldás és áldott élet mások számára is (Jn 3,7).

Jn 6,66–71.

154. dicséret


I. 27. SZERDA
(13) „Ő fogja felépíteni az Úr templomát…” (Zak 6)

Isten ígérete szerint eljön majd az a férfi, aki maradéktalanul felépíti az Úr templomát. Mi itt csak építkezünk, de soha nem épülnek fel maradéktalanul a dolgaink. Sőt, előbb-utóbb mindenen eluralkodik valamiféle romlás, halál. Isten ígérete arra vonatkozik, hogy a Sarjadéknak nevezett férfiú nemcsak a jeruzsálemi templomot építi fel, hanem ő lesz az, aki trónra lép és uralkodni fog, őbenne mutatja meg Isten üdvözítő, életet kiteljesítő uralmát, amely legyőzi a romlást és a halált is. Ez az ígéret Jézus Krisztus eljövetelében, halálában és feltámadásában teljesedett be. De Isten ennél sokkal többet tesz: hiánytalanul felépíti életünk templomát, ahogy egyszülött Fia testének templomát is harmadnapra felépítette (Jn 2,19). Ez az ígéret túlmutat a jeruzsálemi templomon, mert az Isten országának eljövetelére, annak kiteljesedésére utal. Isten nagy méltóságra emelte Fiát, és nagy méltóságra emeli az ő népét is, de ez a megváltott ember méltósága, amely alázatos és szolgáló élettel ajándékoz meg bennünket, mint akik hit által már itt megélik ezt a teljességet (9–13).

Jn 7,1–13.

335. dicséret


I. 28. CSÜTÖRTÖK
(5) „…az én kedvemért tartottatok böjtöt?” (Zak 7)

Mit teszünk az Úrért, és mit teszünk magunkért még akkor is, ha az Urat emlegetjük? Bizony, a mérleg a mi javunkra billen. Persze nem azzal van a baj, hogy önmagunkra gondunk van, hiszen aki nem figyel magára, és nem szereti – áldott határok között – önmagát, az másoknak sem tud adni. Ám, ha mindig minden csak rólunk szól, még a legszentebb ügyre hivatkozva is, az nyomorúságos képmutatás. Küldöttek érkeztek Bételből Zakariáshoz, hogy megkérdezzék tőle: most, hogy újjáépül a jeruzsálemi templom, meg kell-e tartani azokat a böjtöket, amelyeket a templom pusztulása miatt tartottak (1–3)? Zakariás határozott, prófétai válasza rámutat arra, hogy a böjtöt és az evés-ivást is önmagáért tartotta Isten népe. Szertartásaik kiüresedtek, mert semmiféle vallási szertartásnak, böjtnek vagy ünneplésnek sincs értelme addig, amíg az nem társul emberszeretettel (4–10). A hiteles élet nem tökéletes, de példaadó élet. Nem az Istenembert kell utánoznunk, azt nem tudjuk ebben a töredékes testben megvalósítani, hanem az Isten emberét kell követnünk, akiben felragyog a Krisztus, böjtben és bővelkedésben egyaránt.

Jn 7,17–24.

378. dicséret


I. 29. PÉNTEK
(23) „…hallottuk, hogy veletek van az Isten!” (Zak 8)

Isten beteljesítette ígéretét, népe visszatért Jeruzsálembe, amely igaz és szent város lesz. Visszatérünk a tévelygésből az Úrhoz, az igaz és szent életre, amelyben ő megteremtett bennünket. Ez életünk valódi iránya (1–3). Isten megszabadítja népét minden nyomorúságból, bárhol éri az őket a világban, de ez a szabadítás túlmutat ezen a világon, az örök létre (7–8). Isten biztatja népét: legyenek erősek, ő beteljesíti ígéretét, megáldja és áldássá teszi őket mások számára (1Móz 12,3). Eddig nem voltak biztonságban, nem ért semmit, amit kerestek. Az Úr nélkül nincs biztonság, és semmit nem ér, amink van (9–13). Isten jogosan határozott engedetlen népének megbüntetéséről, de végső határozata a szabadító irgalom, amelyet megmutatott a Jézus Krisztusban. Isten határozata örök és megmásíthatatlan, ezért ne féljünk, és mi se hirdessünk mást, csak ezt a szabadító irgalmat (14–15), amelynek látható áldásai lesznek Isten népe életében (16–17). Boldog örvendezéssé válik az élet az Úrban. Ez a boldog örvendezés odaát kiteljesedik (18–19). E példákat látva eljönnek más népek minden nemzetből, és követni akarják az Urat, mert látják, hogy mit jelent, ha velünk van az Isten (20–23).

Jn 7,25–30.

303. dicséret


I. 30. SZOMBAT
(8) „…megvédjem azoktól, akik arra járnak.” (Zak 9)

A történelem Ura hol ezt, hol azt emeli ki. A perzsák legyőzték a babilóniaiakat, aztán Babilont a makedón Nagy Sándor kényszerítette térdre, aki leigázta az akkori világot, amiről Zakariás is említést tesz a mai igeszakaszban (1–7). De nem is kell ennyire visszamenni az időben. Elég egy ötven évvel ezelőtti híradót megnézni, és azt látjuk, hogy rég eltűntek már az akkori szereplők és problémák, de az alapproblémák mindig ugyanazok, noha a változó világ köntösében jelennek meg. E világban az egyik mindig le akarja győzni a másikat, hogy még többet halmozhasson fel magának (3). Az Úr azonban szemmel tartja az embereket (1), és nem engedi azt, hogy a birtokosok és a birodalmak gőgje túllépjen egy határt. Ez az intés nekünk is szól. Mindig az minősít egy embert, hogy miként viselkedik másokkal, amikor ő van „birtokon belül”, a másikkal szemben, amikor ő ül a nyeregben. Hogyan viselkedsz hivatalnokként, szakemberként, tanárként, orvosként, vezetőként azzal, aki hozzád fordul segítségért? A hívő ember is mindig ilyenkor vizsgázik a hitében. Az Úr szemmel tart minket, és egyszer megítéli és megalázza birtokos, másokat felzabáló gőgünket, egyénenként és birodalmanként egyaránt (6–7). Az Úr háza mellett táborozva megvédi népét azoktól, akik arra járnak (8). Ő elküldi a Megváltót, a békesség fejedelmét (9).

Jn 7,31–36.

293. dicséret