Ezékiel próféta híres jelképes cselekedeteivel Jeruzsálem ostromát és elbukását ábrázolta, ezekből a néha kimondottan bizarr jelenetekből egy csokorra valót a könyv első felében találunk (Ez 4–5; 12). Heti igénk szerint a meghökkentő tettektől soha vissza nem riadó próféta egyszer minden korábbinál messzebbre ment, feleségét, akit a halál váratlanul ragadott el tőle, nem gyászolta meg, el sem siratta (Ez 24). Honfitársai nem értették közönyét, de őket szembesítette így Isten akaratával: az Úr elvetette Jeruzsálemet, a város hamarosan ugyanígy pusztul el, és nem sirathatja el majd senki.

A szakasz kérdése: miért nem volt szabad gyászolni a romok felett? Izráelnek azt kellett megértenie, hogy a pusztulás Isten igazságszolgáltatásának része, az Úr az évszázadokon át tartó szövetségszegés felett mondott ítéletet. Ha a csapás hírére mindenki gyászba borul, az mindent átértékel, ez a bűnöst áldozattá tenné, és végső soron felmentené. Isten azonban nem vár el érzéketlenséget az embertől. Igaz, a próféta összeforrt üzenetével, emberfeletti erővel uralkodott magán, de valóságos viharok dúltak lelkében. Sóhajtozott, fojtogatta a veszteség tudata, viszont nem engedett szabad utat érzelmeinek. Ugyanezt kellett tennie a nép egészének is, kifejezve, hogy megértették a rájuk hullott ítélet jogosságát.

Mai lélektani ismereteink szerint az ilyen elfojtás az egészséges személyiség torzulásához vezet. Nem szabad, de nem is kell utánozni Ezékielt, aki Isten parancsára adott jelet, engedelmesen; mi megélhetjük gyászainkat.

Az egész eseménysornak a Jeruzsálem elestéről tudósító hírnök érkezése vetett véget. A jövendölés beteljesedett, a próféta pedig ettől kezdve ítéletet csak az ellenség felett hirdetett, Izráel maradékának az újjászületés reménységéről szólt. De ez már másik, nem jelképes történet.