„Ha tehát a Fiú megszabadít titeket, valóban szabadok lesztek.” (Jn 8,36)

A lelkipásztor a nagyközségben működő Gyermekváros közvetlen szomszédságában élt. Eljött az idő, amikor ott is megkezdhette a hittanoktatást. Igaz, hogy egészen más világ fogadta, mint amit megszokott. A gyermekek között általában otthonosan mozgott, figyeltek rá, játszott is velük, nagy gyermekbarát volt. Itt pedig csődöt mondott. Az órán a gyermekek a padokon ugráltak, bármit próbált velük kezdeni, semmi sem sikerült.

Nem is baj, hogy csődöt mondott, kellett az alázat ezen a területen is. Egyik gyermekmissziós munkatársát küldte be, aki egészen jól elboldogult a gyermekekkel.

Hamarosan néhányan onnan is átjártak a gyermek-istentiszteletekre. Egy kislány, miután megtapasztalta a lelkész szeretetét, figyelmét, bátorságot vett, hogy élete legnagyobb titkát megossza vele: Tetszik tudni, én börtönben születtem. – A lelkész csodálkozására elmondta, hogy édesanyja éppen börtönbüntetését töltötte, amikor ő a börtönkórházban megszületett.

Tudod – válaszolta a lelkipásztor –, én is börtönben születtem. – Nagy szemeket meresztett a kislány erre a hihetetlen hírre. – A „bűn börtönében”. Mint minden ember. – Egy órán át beszélgettek arról, hogy nem is a testi születésünk helye az igazán döntő, hanem az az állapot, amelyben erre a világra érkezünk. De Jézus azért jött erre a világra, hogy megszabadítson bennünket ebből a lelki börtönből.

Miután legféltettebb kincsét megoszthatta a lelkipásztorral, rendszeresen átjárt a gyülekezeti terembe, ahol folytatták a bibliatanulmányozást.

A lelkipásztornak eszébe jutott a századik bárány esete. Ahogyan Jézus önmagáról beszélt, amikor a Pásztor otthagyta a kilencvenkilenc bárányt, és ment a századik után. Addig kereste, amíg meg nem találta. Nagy volt az öröme, ahogy vitte vissza őt is a nyájába.

Ilyen a mi Pásztorunk. Hányan elcsatangoltak, talán nem is tudják, hogy mennyire hiányoznak a Pásztornak. Ő nemcsak az életét adta értük, hanem az életét szeretné adni nekik.

Ez a leány felnövekedett. Családja lett. Soha nem felejtette el, a legviharosabb években sem, életküzdelmei közepette sem, hogy ki az ő szabadítója. Nemcsak itt, a földön, hanem örökre.

A lelkipásztor – e sorok írója – nem tudja, merre jár, hogy van az az egykori kislány, de fohászt most is mondhat érte: Uram, aki „börtönben született”, és akit abból a másik „börtönből” is kihoztál, hadd járjon veled itt, a földön és majd a mennyben is!