Minden rendkívüli élethelyzet, így az utóbbi másfél esztendő sok fizikai és szellemi megpróbáltatása is sajátos szavakat, gondolkodásmódot csalogat elő a legkülönbözőbb hivatásokban, körülmények között élő emberekből, például a velük készült interjúk során. 2021 nyarának egyik nagyon megterhelt, erőteljesebben fogalmazva elcsépelt szava az „énidő” volt. Hiszen értem, s igyekszem megérteni, mi rejlik e keresztyén fülnek elég karcosan hangzó összetett szó mélyén: annak sürgető, „ide nekem az oroszlánt is!”-szerű vágya, hogy valamit visszakapjunk mindabból, amit ez a nehéz időszak elvett tőlünk.

Így tehát senki, nagy hevülettel, s olykor az unalomig „énidőző” emberfiát-lányát eszem ágában sincs egy röpke pillanatra sem elítélni vagy megbírálni, mindössze halkan emlékeztetni a Heidelbergi Káté első kérdésére és az arra adott feletet megrendítő bevezető részére: „Micsoda tenéked életedben és halálodban egyetlenegy vigasztalásod? Az, hogy mind testestől, mind lelkestől, mind életemben, mind halálomban nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett…”

Emlékszem, 1989-ben, elsőéves levelező teológa koromban hitvallás- és dogmatikavizsgám alkalmával ennek a kérdésnek memoriterpontosságú felidézése, majd elemzése volt a feladatom Szűcs professzor úrnál. Ő vérbeli s nagyon apaszívű pedagógus lévén észrevette, hogy ehhez a kérdés-felelethez nem penzumként, nem iskolás feladatként kötődöm, hanem személyes életem, szeretteim, hittestvéreim életgaranciájaként, mi több, örök életbiztosítékaként tekintek erre az erőteljes, logikus, egyszersmind költői szépségű szövegre. Ez a textus arra figyelmeztet mindnyájunkat, hogy nincs az a fontosnak ítélt feladat, köztük elsőként a napjainkban olyannyira előtérbe került, harsány és kötelezően elvárt „önképviselet”, amely esetleg elhomályosíthatná a káté fenti sorainak fontosságát, igazságát.

Ami pedig az „énidőt” és az Isten kegyelméből sokfelé figyelni tudó női természetet illeti, mi, számtalan hivatásban helytállni igyekvő anyák és nagymamák ebben a kérdésben külön ajándék részesei lehetünk. Ennek lényege – sokan tanúsíthatjuk ezt –, hogy apró gyermekekkel körülvéve is tudunk (legalábbis nagyon sokan tudunk!) egyszerre rájuk és – mondjuk – egy bármilyen műfajú kéziratra figyelni. Tehát nem túlzás, ha azt mondom – sokunk nevében –, hogy az énidő és a miidőnk harmóniája is megadatott nekünk, amiért nem lehetünk eléggé hálásak. Sokszor és sok helyütt végiggondoltam ezt, de soha nem éreztem olyan tapintható valóságnak, mint azokban az időszakokban, amelyeket a káté városában, Heidelbergben töltöttem. Ott a reformáció szellemisége mindmáig áthatja a város mindennapjait is.