Ezékiel próféta a múlt hibáitól megtisztult, újból egységes Izráel jövőjének nagy prófétája és látnoka. Könyve végén fejezeteken keresztül (Ez 40–48) az új templom, az új, engedelmes Izráel Istenből fakadó életrendjét mutatja be. A templom, a papság, az istentisztelet kiemelt jelentőséggel bír, a korábbi kijelentés beteljesedik: „Papok királysága és szent népem lesztek.” (2Móz 19,6)

A templom, az Úr háza, a szentély a tökéletes és egyenlő részekre osztott ország közepén helyezkedik el: „Ennek a közepén lesz a szentély.” (Ez 48,8) A templomba visszatért az Úr dicsősége (Ez 43,2), amely korábban onnan távozott el (Ez 10,18–22). Isten léte és jelenléte teremti meg, jelenti Izráel újjászületésének egyetlen és kizárólagos lehetőségét. Izráel azért van és létezik, mert Izráel Ura van és létezik. ű

Az Úristen lábainak földi helye, zsámolya, trónusa, jelenlétének különleges jelzője a templom: „Ez az én trónusomnak és lábaimnak a helye, ahol Izráel fiai között fogok lakni örökre.” (Ez 43,7) „Ott víz fakadt a templom küszöbe alól kelet felől, mert a templom keletre néz.” (Ez 47,1) Az éltető forrás egyre nagyobb folyóvízzé növekedett, amely az egész országot megöntözte, élővé és termővé tette, még a Holt-tenger sós vizét is meggyógyította (Ez 47,8). A folyó két partján örökké zöldellő, tápláló gyümölcsű és gyógyító levelű fák vannak (Ez 47,12). Ezt az édeni állapotot másutt is leírja a Szentírás (1Móz 2; Jel 22).

Hagyománnyá lett, hogy a papság a lombsátor ünnepén a jeruzsálemi templom udvarára vizet öntött, amely a régi látomásra emlékeztetve a templomhegyről lefelé folyt. Jézus az ünnep utolsó napján így kiáltott: „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyék! Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek.” (Jn 7,37–38)