írt első levelében Pál apostol szeretettel és Isten iránti hálaadással ír a gyülekezetnek, akik örömmel fogadták be a krisztusi evangéliumot. Megírja aggódó türelmetlenségét is miattuk, amíg hírt nem kapott róluk Timóteustól, hogy minden rendben, erősen állnak a hitben, nem tudta eltéríteni őket sem kísértés, sem idegen tanítások csábítása, sem az üldözés. Egyenesen evangéliumnak mondja a róluk kapott jó hírt. Ezek után, búcsúzóban rátérhet már olyan intelmekre, amelyek egyébként másokban sértődést váltanának ki. De az a szeretet, amellyel szívén viseli őket, feljogosítja őt arra, hogy mindennapi életükre nézve konkrét tanácsokat, sőt felszólításokat fogalmazzon meg. Meleg hangon kéri a gyülekezet tagjait, hogy becsüljék meg és méltányolják elöljáróikat, akik fáradoznak értük, és nagyon szeressék őket. (5, 12) Majd határozott, tömör kijelentéseket ad nekik, mint egy együttélési szabályzatot, mihez tartsák magukat. Mit tegyenek a tétlenkedőkkel, a bátortalanokkal és az erőtlenekkel? Milyen legyen a közösségi élet? Érdemes ezeket a többnyire kétszavas intéseket sorban végigvenni, meditálni rajtuk, mint egy református lelkigyakorlaton. Két hétre elosztva minden napra jut belőle egy tanács. Most egyet kiemelünk ezekből.

Lehet-e ma inteni a tétlenkedőket, vagy az már sértés? A mai közbeszédben minden intés a személyiségi jogok elleni vétségnek számít. Különösen, ha munkára szólítjuk fel azt, akinek kényelmesebb másokból élni, mint elvállalni bármilyen munkát, ami adódik, és küzdeni a megélhetésért. Ne tétlenkedjünk! De ne is hajszoljuk magunkat halálra! Kevesen mernek a két szélsőség között békésen dolgozni. „Ne légy szeles. / Bár a munkádon más keres – / dolgozni csak pontosan, szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes.” (József Attila)

Pál a második levelében már egyenesen azt parancsolja, hogy el kell kerülni a tétlenkedők társaságát. Maga is példát adott arra, hogy nem mások kenyerén élt, hanem dolgozott közöttük, noha csak rövid ideig volt Thesszalonikában. Meglepő, hogy ma is hangsúlyozni kell ezt az Istentől kapott teremtési rendet, keresztyén normát: „ha valaki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Thessz 3,10) Érdekes, hogy a revideált új fordítású bibliánk következetesen tétlenül élőkről beszél, míg más fordítások az eredeti görög szót szó szerint visszaadva rendetlenekről, izgága emberekről. Az „ataktosz” jelentése rendetlenül élők, akik a rendből, a taktusból kiestek. A lényeg azonban ugyanaz.

Van-e akkora szeretet bennünk, amelybe belefér ilyen intés?