Állítása szerint a legtöbb demográfus és társadalomtudós egyetért abban, hogy a keresztyénség nem szorult háttérbe, és továbbra is jelentős erőt képvisel. Talán úgy lehetne pontosan fogalmazni, hogy az egyház egy részével van baj.

A kérdés az, hogy ez mire vezethető vissza. Keller bemutatja, hogy az 1950- es évek végén az amerikaiak közel fele járt rendszeresen gyülekezetbe (az USA történelmében ekkor jártak a legmagasabb arányban az emberek gyülekezeti alkalmakra). A legerősebb irányzat a fővonalbeli protestantizmus volt: a fővonalbeli metodista, a lutheránus, az episzkopális, a presbiteriánus, a kongregacionalista stb. felekezetek. Azután hirtelen olyan mértékű hanyatlás indult el, amelyet elsőnek ezek a nagy protestáns felekezetek észleltek.

„Az episzkopális egyházban a hatvanas évek közepén látott 3,4 milliós csúcsról a kilencvenes évek elejére 2,4 millióra csökkent a taglétszám, és 2019-ben már csak 1,6 millió regisztrált tagja volt. A hagyományos vonalhoz tartozó presbiteriánus egyháznak 1965-ben 4,25 millió tagja volt, 2000-ben azonban már csak 2,5 millió, 2020-ban pedig mindössze 1,25 millió. A többi nagy felekezet nagyjából hasonlóan meredek visszaesést tapasztalt.” De vajon mi volt ennek az oka? Keller a választ Dean Kelley 1972-ben megjelent, Why Conservative Churches Are Growing című korszakalkotó műve alapján fogalmazza meg.