Hat éve, hogy segédlelkészként szolgál a Tatai Református Egyházközségben, október 30. óta pedig már beiktatott lelkipásztora a gyülekezetnek. Mi járt a fejében, miközben lelkésztársai megáldották önt?

Sok minden kavargott bennem, természetesen pozitív értelemben. Az áldó lelkészek közül többet barátomnak mondhatok, vagy éppen tanáraim voltak, megint mások legációk során rengeteget tanítottak nekem. Mégis elsősorban az járt a fejemben, hogy egy közösség része vagyok. Itt, Tatán egy csapatként szolgálunk a többi kollégával és a gyülekezettel. Az áldások közben viszont azt tapasztaltam meg lelki módon, amit fejben eddig is tudtam: az egyházmegye és az egyházkerület részéről is közösségben lehetek. Ez pedig nagyon fontos a mai világban, nekünk a lelkészi szolgálatban különösen is: számíthatunk a másikra, nem vagyunk egyedül a szolgálatban.

Az elhangzott áldások között volt-e olyan, amely igazán mélyen érintette? Miért?

Elsősorban az áldó személyek miatt volt különleges egy-egy áldás, ezért kiemelni nem szeretnék egyet a sok közül, de szinte mindegyikre elmondható, hogy különleges, személyre szóló és a közös történetünk hátterével „átitatott” áldás volt, imádságban elkérve.

Családjában nem ön az első lelkipásztor. Kapott-e gyakorlati tanácsokat a szolgálatához?

Valóban többen vagyunk, bár személyesen csak a nagybátyámat ismerem, a nagyapám hatéves koromban meghalt, az akkor zajló délvidéki háború miatt pedig nagyon keveset találkoztunk. Gyakorlati tanácsként kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy szeretni kell a ránk bízott embereket, a gyülekezetet. E nélkül nincs pásztori szolgálat.

A másik pedig egy „időkapszula”. A családtól megkaptam ajándékba nagyapám Bibliáját, amelyből prédikált. Halála után ezt gondosan megőrizték úgy, hogy jegyzetei, prédikációi még mindig benne vannak egy-egy oldalon. Hiszem, hogy ezek a Lélek által megfogalmazódott üzenetek számomra is iránymutatók lehetnek.

Az ön feladata elsősorban a gyülekezeten belüli ifjúsági munka. Milyen módszerekkel lehet és érdemes megszólítani őket?

A Krisztus módszerével. Ezt pedig komolyan gondolom. Sokáig szolgáltam úgy, hogy világi módszerekkel próbáltam meg a fiatalokat megszólítani. Képi és hanganyag, videók és játékok, csoportos és páros feladatok stb. Ezek fontos dolgok, segíthetnek minket, de a fiataloknak is elsősorban az evangéliumra van szükségük. Arra a jó hírre, hogy Isten szereti őket, ennek pedig örömmé kell válnia bennük. Aki ezt megtapasztalja a közösségünkben, akár közösségünk által, ritkán távozik az ifiből, a gyülekezetből. Istennek hála, egyre többek érezhetik meg az evangélium örömét fiatalon is.

Mi a hobbija, hogyan kapcsol ki?

Fiatalkorom óta a labdajátékok rajongója vagyok. Elsősorban a kosárlabda a sportom, de ezen a vidéken az kevésbé népszerű, így a másik kedvencemnek, a focinak szentelek a hetemben egy-két órát. Ha nem sporttal, akkor olvasással, valamint a családommal töltött idővel kapcsolódom ki leginkább. Az is nagy áldás, hogy városunk nagyszerű adottságokkal rendelkezik, így egy hétköznapi kutyasétáltatás is élményt, kikapcsolódást tud nyújtani.