Náhum könyve a világtörténelem egyik nagy fordulópontján keletkezett, amikor az Újasszír Birodalom gyöngyszeme, Ninive sorsa megpecsételődött. A város pusztulása (Kr.e. 612) felforgatta az akkori világrendet, ezután pár évvel a korábbi dicsőség romjain már új nagyhatalom terpeszkedett. Náhum, Jeremiás kortársa ezt a változást énekelte meg prófétai könyvében, zavarba ejtő örvendezéssel és élénk képekkel szemléltetve az eseményeket. Isten jogos ítéleteként tekintett minderre, nem a lehanyatló dicsőséges metropoliszt látta maga előtt, hanem egy „szépséges és bűbájos asszonyt”, aki „népeket ejtett rabul paráznaságával, és nemzetségeket bűbájával” (3,4).

Palesztina térségében ekkor már több mint egy évszázada berendezkedtek az asszírok, birodalmuk bukásának lehetősége hihetetlennek tűnt. Hosszú idő ez, valóban. Bőven elég az alkalmazkodáshoz. Júda azonban nemcsak elszenvedte az idegen uralmat, hanem valósággal behódolt, leigázottként viselkedett. Átvett idegen szokásokat, vallási és kulturális jellegzetességeket, még a jeruzsálemi templomot sem őrizte meg érintetlenül. Talán azért hasonlította a próféta Ninivét bűbájos asszonyhoz, akinek senki nem tud ellenállni, mert mágikus-megmagyarázhatatlan erővel vonja magához gyanútlan áldozatát. A bűbáj hatása alól Isten népe sem volt képes kivonni magát, s ilyenkor végül mindig ugyanaz következik: a behódolás.

Ninive megbűnhődött, egyes kutatók pedig Náhum próféta könyvének ezt a részét (3,1–7) gyászénekként azonosítják. Ez nem a halál, hanem már a temetés pillanata. A sír körül egykori elnyomottak tolonganak, akik emlékeznek az átélt szenvedésekre; de azt sem feledhetik el, hogy hányszor löktek oda ősi értékeket akkor is, amikor azokat senki nem követelte tőlük. Számukra eljött a bűnbánat ideje, és nem árt jól emlékezetbe vésni: Isten előtt a hűség az érték.