Az Ige mellett

XI. 28. VASÁRNAP - Advent 1. vasárnapja

(6) „Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosoknak pedig kegyelmet ad.” (Jak 4,1–6)

Igénk pontos diagnózist ad rólunk, s rámutat állapotunk okaira. Az emberi bűn ez az ok. Jakab azonban a bűnös természetet lefordítja a tapasztalati nyelvre: a tagjainkban dúló önző kívánságok okozzák ezt, még jobban akarunk élni, és soha nem elég, a másiké is kell, az egész világ kell, hogy az élvezeteinkre eltékozoljunk mindent… A jóléti világnak is óriási bűnei vannak ebben. Ha nem ér célt a kívánságunk, irigykedünk, viszálykodunk tovább. Még az Istent is belekeverjük az önzésünkbe, igéket, az igazság emlegetését is. Gyakran még az imádságainkban is csak önmagunkról van szó (3). Észre sem vesszük, ahogy kiszolgáljuk azt a világot, amely megtörte az Istennel való, éltető szövetséget (4). Áldott legyen az Isten, hogy ő szereti ezt a nyomorult világot, megváltotta e világot, és megkezdte annak újjáteremtését. Ennek bizonysága az ő népe, az egyház! De jó tudni, hogy féltékenyen szeret bennünket a mi Urunk, őriz, nem enged el. Isten Lelke arra indít minket, hogy megalázzuk magunkat az Úr előtt és a testvérünk előtt is, megelégedve, csak végre építsünk, és ne romboljunk (4–6).

Zsolt 103.

103. zsoltár


XI. 29. HÉTFŐ

(9) „Gyötrődjetek, gyászoljatok és sírjatok, nevetésetek forduljon gyászra…” (Jak 4,7–10)

Az Úr cselekszik értünk, mi pedig az ő erejével harcoljuk a hit harcát, mert fáj az, ami nem kedves az Istennek az életünkben és mások életében, mindez meggyötör, bűnbánatra, gyászra, sírásra késztet. Minden ilyen megszomorodást az Isten Lelke munkál bennünk, amikor valóban fáj a bűn, a magunké, a másoké, a világban tapasztalható sok-sok vétek, bántás, azaz istentelenség. Bizony, a jóléti társadalmak élvezeti és istentelen kultúrája képtelen bármit kezdeni a mai igével. Hallani sem akarunk bűnről, gyászról, halálról, az örök élet nem téma, élni itt akarunk örökké, élvezni az életet egészségben! Aki megidősödik, megbetegszik, az attól fogva nem számít, akkor sem, ha könnyekig meghatóan mondogatjuk, hogy számít… Kisgimnazista unokaöcsém értelmes fiú, jólétben él Németországban. Megvettem neki A Pál utcai fiúk című regényt, gyerekkorom meghatározó olvasmányát. A szülei azt mondták: nem olvashatja el, mert a vége szomorú, meghal benne Nemecsek. Tudtam, nincs miről beszélni tovább! Uram, irgalmazz!

Zsolt 104.

104. zsoltár


XI. 30. KEDD

(11) „Ne rágalmazzátok egymást…” (Jak 4,11–12)

A rágalom gonosz indulatból fakadó, hazug ítélet a másikról, amellyel tönkre akarom őt tenni. A rágalom névtelenül is elvégzi romboló munkáját. Enyhébb formája a sejtetően bántó vélemény. Isten igéje egyértelmű: ne rágalmazzuk egymást, a testvérek közösségében végképp ne (11), de felebarátodat se rágalmazd meg! (12) Ezt meg is indokolja Jakab levele. A rágalmazó önhitt ember, aki a törvényadó és az ítélőbíró, azaz az egyetlen, élő Isten helyébe lép, ezáltal önmagát Isten fölé emeli. Így a legnagyobb bűnt követi el, miközben másokat bánt: az Istennel kerül szembe, aki egyedül menthet meg és veszíthet el! Isten elsődleges szándéka a megmentés: meg akar menteni bennünket, elveszetteket. Kik vagyunk mi, hogy az evangéliumot, Isten megváltó, megszabadító szeretetének törvényét rágalmazó lélekkel felülbíráljuk? Márpedig folyamatosan mondogatjuk a másikra a magunkét! (11–12) Az evangélium embere nem lehet törvényeskedő, sem teológiai, sem jogi értelemben. Viszont szólni kell azért, ami az Isten szerint nem jó, a prófétai szolgálatot végezni kell! A prófétai szolgálat intése azonban mindig az Isten mentő szeretetének Lelkéből fakad. Ennek semmi köze nincs a rágalmazás gyarló, a másikat elveszíteni akaró lelkületéhez!

Zsolt 105.

105. zsoltár


XII. 1. SZERDA

(13) „…kereskedünk és nyereséget szerzünk…” (Jak 4,13–17)

A sikeres, nagy nyereséget termelő kereskedők példázata tanít bennünket, és megtérésre hív. Adjunk hálát az Úrnak minden napért! Hiszen minden nap kegyelem, amit azért kaptunk, hogy szeretetben, békességben éljük meg azt, mint akik az Isten országát építik. Isten az életünk Ura, a holnapunk Ura, az üdvösségünk Ura, akarata tökéletes, mindent szépen intéz (15). Vessük magunkat mindenkor az Úr megtartó kegyelmébe! Adjunk hálát az Úrnak mindenünkért! Örüljünk a saját részünknek, a többit adjuk tovább! Kevésre van szükség magunknak! (Lk 10,42) Neked van sok mindened, amiért felelősséggel tartozol, hogy azokkal az Isten dicsőségére és a másik ember javára élj! Nem lehetsz olyan szegény, hogy mégis ne neked kellene adnod a másiknak. Nem lehetsz olyan gazdag, hogy vagyonod ne gyötörjön, amíg annak te vagy egyedüli birtokosa (17). Tervezz, de jusson eszedbe: a holnapi nap is az Úr kezében van! (13–15) Kereskedj, illetve sáfárkodj, azaz Isten színe előtt hűséggel forgasd talentumaidat! Vigyázz a nyereséggel, mert abban a gonosz munkál, és elszakít az Úrtól. Önhitt dicsekvővé tehet az Úrtól kapott adományod minden sikere, és minden ilyen dicsekvés gonosz, mert amid van, azt az Úrtól kaptad (16).

Zsolt 106.

106. zsoltár


XII. 2. CSÜTÖRTÖK

(1) „…ti, gazdagok…” (Jak 5,1–6)

A gazdagság olyan földi vagyon, amelyből soha nem elég, és mindig relatív. A vagyonnak épp e viszonylagosságában van a démoni természete. A gazdagság büntetése tökéletes összeomlás, mert aki a vagyonában bízik, annak semmije nem marad. Jakab Jézustól veszi a képeket (Mt 6,19–20): a földi vagyon megrothad, moly megrágja, rozsda megemészti. A földi élet rövid, semmit sem hoztunk a világra, el sem vihetünk innen semmit (1Tim 6,6). A legnagyobb büntetés azonban az: nemcsak a vagyon emésztődik meg, hanem a birtokosa is (1–2). A gazdagság bűne, hogy megront ott, ahol kizárólag saját célra felhalmoznak. Lehet a saját kis résznek örülni, de a vagyont illetően csak az menekül meg, akinek a kezén a vagyon átváltozik jótéteménnyé, szolgálattá. Jakab sorolja a bűnöket, amelyeket elkövetünk, relatíve gazdagon is, tehát ne mutogassunk azokra, akik szerintünk gazdagabbak nálunk. Még az utolsó napokban is „kincseket gyűjtöttünk”, amikor már végképpen megtérni, az Úr előtti megállásra kellett volna készülni. Áldom az Urat, hogy Jézus Krisztus evangéliuma sokkal több, mint újratermelődő, gyarló társadalmi kérdések megoldása. Hiszem, az egyház is mérhetetlenül több karitatív szervezetnél, amivé sokan szeretnék törpíteni Jézus Krisztus ügyét és az egyház szolgálatát, ma is. Jézus Krisztus maga az egyetlen megoldás, a megváltás, minden tekintetben!

Náh 1.

301. dicséret


XII. 3. PÉNTEK

(7) „…az Úr eljöveteléig.” (Jak 5,7–12)

Várjuk az Urat! Várjuk őt, aki eljött, aki Igéje és Lelke által már velünk van, és aki visszajövetelével teljessé tesz hívő népe számára minden kínzóan töredékest. Várjuk az Urat, mert az ő eljövetele számunkra nem a vég, hanem az élet teljességének kezdete, a maradéktalan rendeződés és beteljesedés, az egyetlen megoldás. Jézus Krisztus eljövetele az ő országának elhozatala, a világ és az ember megváltása, az eredeti tisztaságába való visszahelyezése. „Jöjj, Uram Jézus!” (Jel 22,20) Az Urát hazaváró gyülekezet, az Urát váró hívő ember türelmes: türelemmel várja életének Urát, akit hitben már lát, akinek mindenre elégséges erejét már megtapasztalja életének minden percében. A türelem Isten közelségének, Isten Lelkének ajándéka. A türelem hívő várakozásból fakad. Urunk cselekszik, érkezik, mindenre elégséges áldásai már jelen vannak bennünk, közöttünk. A hívő türelemmel teszi a dolgát, és könyörögve várja, hogy Isten cselekedjen általa, az az Isten, aki mindig üdvösségesen munkálkodik (Jn 5,17). Aki nem az Urat várja, annak nincs honnan valóságos erőt és távlatot merítenie, így az ilyen ember folyton türelmetlen, vár valami mást, többet, ezért soha nem tud hálaadással élni a jelenben. Az egyházban is sok türelmetlen, elégedetlen, öncélúan újítgató ember van. Mit várunk, kit várunk? Mi erősíti meg a szívünket? (7–8).

Náh 2.

304. dicséret


XII. 4. SZOMBAT

(16) „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének.” (Jak 5,13–20)

Az imádságban nem mi befolyásoljuk az Istent (17), hanem ráhagyatkozunk az ő tökéletes akaratára. Ennek érvényesülése számunkra is a legfőbb jó, az üdvösség. Ezért minden könyörgésünk lényegi tárgya: legyen meg az Úr akarata, és jöjjön el az ő országa (Mt 6,10). A könyörgés éppen azt fejezi ki: magasztaljuk a hatalmas Urat, és leborulva őelőtte megvalljuk, milyen gyarlók vagyunk. A könyörgő e leborulásban megtapasztalja a csodát: az Úr lehajol érte, és felemeli őt. E felemeltetésről beszél mint csodáról, Isten szabadító cselekvéséről Jakab is: a szenvedőnek ad az Úr erőt, a betegnek imádkozó és segítő testvéreket, bátorító emberi eszközöket, akarata szerint gyógyulást, az örvendezőnek magasztaló alázatot, bűnös életünknek bűnvalló szívet, bocsánatot és megtisztulást ajándékoz (13–15). A könyörgőnek ad megszabadulást az Úr (15). Ez a szabadulás Jézus Krisztusban már a miénk, mi már üdvösséget nyert emberek vagyunk. Én mai napig is az anyám értem folyamatosan mondott, közbenjáró könyörgéséből élek. Könyörögjünk egymásért is!

Náh 3.

305. dicséret