Eddig kapott néhány elismerésem sorában rangos helye van annak, amit én „Krasznai Dió-díj”-nak neveztem el. Különösen gyakran eszembe jut késő ősz táján, amikor a piacokon ott ékeskedik ez a nemes és sokhasznú csonthéjas gyümölcs, gyakran már tiszított formában. De egyik sem olyan selymesen aranyfényű, ínykímélő és természetes édességű, mint az a dió, amelyiket 1990 őszétől kezdve többször is kaptam ajándékba. Méghozzá nem akárhonnan, hanem Zilahon született, későbbi csurgói „Refi”-igazgató dédapám szűkebb pátriájából, egészen pontosan az ugyancsak partiumi Kraszna református parókiájának kertjéből. Számára dedikált könyveimért hozta nekünk ezeket az ízes diókóstolókat Sipos János ott szolgáló lelkipásztor felesége, Siposné Tanka Gizella.

A szép, kreol arcú, mély hitű s művelt – családjának I. Rákóczi György adott nemességet, édesanyja, Tanka Károlyné az Ifjú Erdély s más egyházi kiadványok ügyeit intézte, ő pedig három félévig a budapesti Zenekadémián tanult – anyámkorú hölgyet és férjét Svájcban ismertük meg. 1990 tavaszán ugyanis ott, a walzenhauseni „Sonnenblick” üdülőben pihentünk, anyaországi és határainkon túli magyar vendégekkel. űű

Gizi nemcsak a svájci dialektusú istentiszteletek kántora volt, de egész társaságunk lelke. Hite, emberszeretete, humora velem marad, amíg élek. S nem ismerek nagyobb kitüntetést, mint azt, hogy a krasznai lelkészlak „zongorás-könyves” szobájában az én ifjúkori köteteim és folyóirat-publikációim is ott sorakoztak. A Krasznáról minden évben vagy személyesen, vagy „kézbesítve” befutott Dió-díj már csak jóízű ráadás volt mindehhez. Nemrég egy tudományos konferencián beszéltem erről az édesanyja arcvonásait viselő kolozsvári, kora újkort kutató kollégánknak, Sipos Gábornak, aki napjainkban már az MTA Magyarországon kívül élő akadémikusainak egyike, s szüleihez hasonlóan az önzetlenség s a vendégszeretet embere.

A Krasznai Dió-díjnak van egy itthoni édestestvére is, egy pontosan negyvenesztendős emlék. Károlyi Gáspár egykori szolgálati helyén, Göncön többször előfordultam vendégelőadóként, hol Károlyi életművét kutató, róla könyveket író férjemmel, hol bibliás témájú verseimmel „szólózva”.

Meghívónk az akkori gönci lelkész, Madarassy Kálmán volt. Az egyik ilyen gyülekezeti találkozó alkalmával, amikor a versmondás és az azt követő beszélgetés befejeződött, hozzám lépett egy nagyon kedves, fejkendős néni, ezekkel a szavakkal: „Hallottam ám a rádióban, hogy gyakran süt a gyerekeinek, és el is mondta egy kedves sütögetős versét. Így aztán, mivel maguk Budapesten, egy lakótelepen élnek, hoztam egy kis frissen pucolt diót, meg egy üveg finom baracklekvárt, hadd vigyen a kicsiknek Göncről vásárfiát.”

Hetven és fél esztendősen kimondhatom: ezek életem nagybetűs, nem fakuló, igazi Díjai!