Pál apostol jutott eszébe, aki ezt írta a rómaiaknak: „A teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését.” (Róm 8,19) Meg volt győződve róla, hogy a járvány nem Isten büntetése, nem is az ördög cselvetése, hanem a meggyötört természet sóhaja, jajszava, figyelmeztetése, hogy ne pusztuljon el a világ.

Tudta jól, hogy az új esztendőnek másnak kell lennie, hogy okosabban kell ezután élni, és persze másként. Hóseás próféta jutott eszébe, aki így biztatja népét: „Szántsatok magatoknak új szántást”, vagyis éljetek másként, mint eddig.

Az okosok már régóta hirdetik, hogy „új szántásra” lesz szükség. Eközben baljós sejtelmei támadtak, ugyanis biztos volt benne, hogy az embereket nem fogja érdekelni más, csak az, hogy az életük visszatérjen a régi kerékvágásba, az örökös rohanásba és a szüntelen fogyasztás fárasztó, mégis oly élvezetes hajszolásába. Ettől elkeseredett és dühös lett, aztán belátta, hogy semmit sem tehet, felelős sem lehet az egész világért, csak annak egy darabjáért, amely éppen rábízatott.

Ebben az új évben igenis, új életet kell kezdeni, mert az új bort új tömlőbe kell tölteni – idézte magában Jézus szavait. A régi, görcsös megfelelni akarás helyett bátorítás szükséges gyógyírként a lélek sebeire. Az új bort új tömlőbe tölteni nekem azt jelenti – morfondírozott magában –, hogy tanítványként élek, az Isten borából iszom, és másokat is megitatok, akik szomjaznak.

Ez a bor Isten jósága, irgalma, a Názáreti Jézus vére, amely kiontatott értünk a bűnök bocsánatára. Az igazi szeretet ugyanis nem más, mint az odaadás, önmagunk odaajándékozása. A mi meggyötört világunk azonban nem a szeretet, hanem a tartozik, sőt követel parancsának kénytelen engedelmeskedni, mert jobbára csak követelünk tőle. Ezért sóhajtozik és várja sóvárogva Isten fiainak a megjelenését.

Új világot építeni, a Teremtő munkájában részt venni, munkatársának lenni érdemes. Szolgálni, óvni egymást és a természetet. Lehet, hogy már késő, mert a járvány ugyan föltartóztatható, leküzdhető, de sok folyamat már nem fordítható vissza. Akkor sem lehet és szabad másként élnünk, mint okosan, takarékosan, szeretettel, megbecsülve magunkat és egymást.

Ilyen elszántan gondolt az új évre. Tudta, hogy keveset tehet, de amit lehet, azt meg kell tennie, mint a történetbeli ifjúnak, aki egy szerzetes mellé szegődött tanítványnak, és megkérdezte, mi lesz a dolga a világban. „Fogd ezt a kosarat és hozz vizet a patakról!” – mondta neki a mester.

A fiú elcsodálkozott, de nem szólt semmit, többször is megmerítette a kosarát, de mire fölért vele, a víz kifolyt belőle. „Hiába igyekeztem, semmire se mentem, mindössze néhány csepp vizet sikerült gyűjtenem” – mondta panaszosan. „Az bizony lehet – válaszolt a szerzetes –, de nézd meg a kosaradat, hogy milyen tiszta lett!”