Az Ige mellett

I. 31. VASÁRNAP
(8) „…mert megváltottam őket…” (Zak 10)

A megváltás mindenestől Isten cselekvése, hiszen neki gondja van hűtlen népére is (3–5). Zakariás leírása szerint is itt mindenben Isten a cselekvő. A megváltás ebben az összefüggésben megszabadítást jelent, amelynek során Isten megszabadítja népét a bálványoktól és a hűtlen pásztoroktól (2–3), majd harcban megerősítve (4–5) hazahozza őket a fogságból. Így szétszórt népét egyesíti az Úr (10), akik hatalmassá lesznek a népek között (12). A megváltás – amelynek itt e világi dimenziói vannak – azonban sokkal több ennél. Azt jelenti, amit Jézus Krisztusban hozott el számunkra az Isten. Ő úgy gondoskodik népéről, hogy Júda házából elküldi a Megváltót, aki felékesíti életünket, és mint az épületet a sarokkő, megszilárdítja azt. Azért kell megváltás, mert a mi életünk halálosan inog, és ha sárba tapossuk is ellenségeinket (5), és ha mi leszünk is hatalmassá a népek között (12), életünk akkor sincs megoldva, amíg van önzés, bűn, betegség, halál, amíg csak a másik fölé kerekedve, látványos e világi áldásokban tudjuk elképzelni a megoldást. A megváltás valóságos szabadulás a bűnből, halálból, gonosz hatalmából. Isten szabadítása által a megváltás az öröklét, az ő eredeti gondolata szerint.

Jn 7,37–39.

63. zsoltár


II. 1. HÉTFŐ
(9) „Nem legeltetlek titeket!” (Zak 11)

Bele tudunk-e még remegni ezekbe a döbbenetes kijelentésekbe: Isten – a jó pásztor (Jn 10,11) – nem legeltet minket többé (9), nem szán meg, nem ment meg többé bennünket (6). Mi marad nekünk, ha az Úr elhagy bennünket? A kárhozat az Istentől való elhagyatottság kifejezhetetlen állapota. Levágni való juhok lettünk hűtlenségünk miatt, és a magunk helyén, pásztorként is hűtlenekké torzultunk, miközben meguntuk az örök pásztort (8). Az Úr nélkül kárhozatos az életünk, ki vagyunk szolgáltatva a hatalomnak és egymásnak. Darabokra szaggatjuk a ránk bízott országot és egymást (6). Végül kiderül, hogy levágásra való juhok vagyunk az Úr megváltó kegyelme nélkül (9). Döbbenetesen kifejező kép, amelyet Zakariás itt felvillant előttünk. Isten eltörte az irántunk való jóakaratát, mint a pásztor a botját (10–13), azaz felbontotta velünk kötött szövetségét, és eltörte az egymás iránti egyetértés „botját”. Ennek nyomán egymásnak esett Isten népe, Izráel és Júda (14). Gondoljunk bele, milyen szakadozott az Isten népe is. Milyen lenne akkor a világ? Isten üdvözítő jóakarata nélkül miben lehetne egyetértés? Az Úr nélkül minden szétesik. Az ő szeretete nélkül nem egymás pásztorai, hanem egymás farkasai vagyunk (15–17). Tartsunk bűnbánatot! Csak a megváltó Úr könyörülhet rajtunk.

Jn 7,40–53.

452. dicséret


II. 2. KEDD
(5) „Istenükben, a Seregek Urában van az erejük…” (Zak 12)

Isten oltalmazza népét (8–9). Ha minden nép, ha a gonosz minden serege összefogna ellenünk, akkor sem tudnak legyőzni minket (3). Zakariás próféta képe szemléletes és beszédes: beleszakad, aki meg akar emelni bennünket és ki akar mozdítani bennünket hitünkből (3). Jézus Krisztusban szilárdak, rendíthetetlenek, mozdíthatatlanok vagyunk (1Kor 15,58). Jeruzsálem, azaz Isten népe sértetlenül megmarad a maga helyén (6) az ő megtartó kegyelme által. Nem mi vagyunk erősek, hanem az Úr ereje ad tartást, szilárdságot, hűséget hívő életünknek (5). Rendkívüli helyzetekben úgy tűnhet, hogy elpusztíthatnak minket, de legyőzni akkor sem tudnak bennünket. Urunk nem engedi el a kezünket. Ez az örömhír Isten népére és az egyes hívő emberre egyaránt igaz. Ő oltalmazza népét, hogy népe oltalmazhasson másokat (8–9). Ez a bizonyosság nem gőggel, hanem alázattal tölt el bennünket (5). Isten hívő népe mozdíthatatlan a hitében, de krisztusi szeretettel nyitott mások iránt. A fanatikus mozdíthatatlanság halott hitre és nem az élő Úr Lelke által vezérelt hitre utal. Ez a bizonyosság bűnbánatra vezeti Isten népét. Ez a bűnbánat a kezdete és a vége a hívő életnek, azaz annak kerete. Isten népe a bűnbánat és a könyörület lelkével megáldott nép, aki Jézus Krisztusra tekintve maga is irgalmas másokhoz (10–14).

Jn 8 1–11.

223. dicséret


II. 3. SZERDA
(1) „Azon a napon forrás fakad…” (Zak 13)

A víz éltet, felüdít, tisztít. Jézus Krisztus az élet vize, aki örök életre és teljes életre itat bennünket (Jn 4,10– 14). Ez a víz a templomból fakad. Több prófétai látomás szól erről, gondoljunk csak Ezékielre és Jóelre (Ez 47,1; Jóel 4,18). Ez a templom Jézus Krisztus (Jn 3,21). Csak ő éltet, testben, lélekben, hitben, csak ő üdíti és frissíti fel megfáradt életünket igazán, csak ő öntözi meg sokféleképpen eltikkadt, rossz közérzetünket, hogy annak pusztasága megelevenedjen, csak ő tisztít meg minket, akik folyton bekoszolódunk. Ha itt megtépázva kiszáradunk, és abba netán belehalunk is, ő akkor is az élet vize, minden élet forrása (Zsolt 36,10). A megtisztulást, a bűn és vétek végleges lemosását emeli ki a próféta ezek közül, amikor minden halálos bálványunktól megszabadulunk az Úr irgalma által (2–3). Isten ítélete a megtisztulást szolgálja, és a másik oldala mindig a kegyelem (7–8). Az Úr azonban nem leli kedvét a verésben, a „maradékot” megtisztítja. Bizony, megtisztulunk, segítségül hívjuk az ő nevét, ő pedig meghallgat bennünket. Az Úréi vagyunk, népe vagyunk, ő pedig Istenünk (9). Üdvösségünk reménységre szól (Róm 8,24).

Jn 8,12–20.

489. dicséret


II. 4. CSÜTÖRTÖK
(9) „Azon a napon az Úr lesz az egyetlen Isten…” (Zak 14)

Ez a végső, üdvözítő megoldás eljött a Jézus Krisztusban. Őbenne elkezdődött az a megváltó, gyógyító folyamat, amelynek végén Isten lesz minden mindenekben (1Kor 15,28). Isten maradék népe számára hit által mindez már valóság. A próféta gyönyörű képekkel írja le: az Úr völgyet hasít a hegyből, hogy népének menedéket nyújtson, majd síksággá tesz mindent, hogy egyértelműen kiemelkedjen az Úr városa, az Úr jelenléte, az ő igazsága és megváltó szeretete. Isten népét nem bántja többé a forróság és a fagy, a szomjúság és a szárazság, nem lesz többé háború (3–11). Világossá lesz, hogy az Úr az egyetlen Isten, mindenek királya (8–9), és őhozzá járulnak mindenhonnan a népek (16–19). Nem arról van itt szó, amit egy gyarló, politikai-messiási váradalom festett le, hogy Isten majd igazat ad népének, kiemeli őket, a többiek pedig elevenen megrothadnak (12), és aki megmarad, az Isten népének kultusza, vallása szerint él, egyébként elpusztul (19). Nem lesz itt igaza senkinek sem, mert nincs igaz ember egy sem (Róm 3,10). Csakis az Úrnak lesz igaza akkor, és pontosan így lesz jó, mert csak ez az egyetlen megoldás.

Jn 8,21–29.

468. dicséret


II. 5. PÉNTEK
(4) „Tegye a kezét az égőáldozat fejére…” (3Móz 1)

Az Úr parancsolata részletesen szabályozta az áldozatok bemutatásának rendjét (3Móz 1–7). Isten rendelése rámutat arra, ami Jézus Krisztusban mint tökéletes engesztelő áldozatban lett teljessé. Benne Isten minden bűnünkért eleget tett (Zsid 7,28), a gonosztól megszabadított és üdvösséggel, teljes és örök élettel ajándékozott meg (1–2). Az égőáldozat sajátossága, hogy teljesen el kellett égetni (9). Isten teljesen odaajándékozta önmagát nekünk a Jézus Krisztusban. Az égőáldozat evangéliumi mozzanata az, amikor az égőáldozatot bemutató rátette kezét a feláldozandó állat fejére (4). Az eredeti szövegben ez a kifejezés azt jelenti: rátámaszkodni. Ahogy az áldozatot bemutató ember rátámaszkodott a helyette bűnhődő, halált elszenvedő, hibátlan állatra, úgy kell nekünk ráhagyatkozni a mi Urunk Jézus Krisztusra, az ő megtartó kegyelmére, mindenkor, mindenben. Ő biztos támasz, vihart lecsendesítő, halált legyőző, örök életet és új életet ajándékozó Úr.

Jn 8,30–36.

467. dicséret


II. 6. SZOMBAT
(2) „…ezt a részt emlékeztető áldozatként…” (3Móz 2)

Az ételáldozat a gondviselő Isten iránti hálaadást fejezte ki a termésért. Isten az, aki testben és lélekben táplál bennünket. Ő az, aki ételt és italt ajándékoz nekünk, egzisztenciát, és ő az, aki nem enged bennünket beleragadni a kenyérgondokba, hanem ennél sokkal többel ajándékoz meg bennünket: mennyei örömmel, reménységgel, hittel. Kár, hogy a jóléti társadalomban ezt egyre többen elfelejtjük. Vegyük észre, hogy mennyi mindenünk van! Adjunk hálát ezekért (2)! Az ételáldozat, a hálaadás mellett Isten segítségül hívását is kifejezte. Az Istennek felajánlott, emlékeztető része ugyanis könyörgés is volt további áldásaiért. Nem mintha neki emlékeztetésre lenne szüksége (2), önmagamat kell emlékeztetnem arra, hogy el ne feledkezzem az Úrnak semmiféle jótéteményéről (Zsolt 103,2). Az ételáldozat ugyanakkor kifejezte az Isten ügye és annak látható közössége iránti hűséget úgy, hogy az ételáldozatból csak egy marék lisztet füstölgettek el a papok az oltáron (2), ami pedig megmaradt az ételáldozatból, az a papokat illette a szolgálatukért. Az ételáldozatból nem hiányozhatott a só (13), amely Isten megváltó, szerető szövetségének jele volt. Ahogy a só megízesíti az ételt, tartósítja azt, úgy ízesíti, tartósítja életünket az örökkévaló Isten, aki megváltó szeretetével ölelt körbe bennünket a Jézus Krisztusban.

Jn 8,37–47.

173. dicséret