Az álom az emberi elme előtt titokzatos világ, hiába próbálták már különféle tudományok megfejteni. Álmunkban megképződhetnek előttünk félelmeink, vágyaink, frusztrációink, lelkünk legbensőbb rezdülései, amelyekről éber állapotunkban akár semmit sem sejtünk.

Heti bibliai szakaszaink sorában a fogságból való szabadulást a zsoltáros az álomhoz hasonlítja: „Mikor jóra fordította Sion sorsát az Úr, olyanok voltunk, mint az álmodók.” (Zsolt 126,1) Annyira hihetetlen, elképzelhetetlen és lehetetlen dolognak tűnt a szabadulás, hogy a megszabadultak ezért gondolhatták: mindaz, ami történt, álomszerű valóság. Különös, hogy éppen a következő zsoltárban olvassuk azt, hogy „akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget” (Zsolt 127,2).

Az Istenre figyelő, benne bízó, az ő útján járó ember olyan szabadításokat, csodákat élhet át, mintha álomvilágban lenne, és Isten azzal ajándékozza meg az őt követőket, az Úr munkájában szorgalmasokat, hogy álmunkban is megelégíti őket. Az utolsó időkben éppen ezért lesz, hogy „fiaitok és leányaitok prófétálni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok látomásokat látnak” (Jóel 3,1).

Isten az Ószövetségben sokszor jelenti ki magát álmokban, amelyek ítéletet és kegyelmet jelentenek azoknak, akikről és akiknek szólnak. Máté evangéliuma első és második fejezetében öt álombeli kijelentésről olvasunk, amelyek Isten különös kegyelmét jelentik ki, a szabadulást, mert elérkezett a tökéletes és egyetlen szabadító Úr: Jézus Krisztus.

Advent idejében egyetlen Megváltónk jövetelét várjuk és óhajtjuk, aki olyan nagy szabadulást szerzett, amit még álmunkban sem gondoltunk volna. Várjuk most is ezzel a hittel és reménységgel, hogy amikor eljön a végső számadás, akkor meghallhassuk kegyelmes szavát fölöttünk: „Nem halt meg, csak alszik.” (Mk 5,39)