A lány megnyugtatóan felelt fivérei féltő szeretetére: kőfal lesz, szilárdan megáll, de az egyetlen igazinak, ha jön, kaput fog nyitni, mint aki megtalálta boldogságát (10). Legyünk kőfalszilárdságúak, zártak a magánéletünkben, és csak az Istentől rendelt egyetlen igazinak nyíljunk meg. Legyünk szilárdak a mindennapokban, álljunk ellent magánéleti és közéleti kísértésnek. Legyünk tiszták és hűségesek, egyszersmind óvatosak és megfontoltak! Legyünk kőfalszilárdságúak a hitben, hiszen ez a hívő, szent zárkózottság annak bizonysága: a mi egyetlen Urunkban megtaláltuk a boldogságot! E boldog bizonyosság azt is jelenti: csak az Úr előtt lehetünk nyitottak, őelőtte kitárulkozhatunk. Aki hűséges, kőfalként tesz bizonyságot az Egyetlenről, nyithat mások felé, mint Isten boldogságot adó szeretetének szolgája. Hit nélkül csak a fal zártsága marad azok számára is, akik a szabadság nyitottságát hirdetik. Urunk, találj meg bennünket, hogy mi megtalálhassunk téged, így önmagunkat, egymást! Előtted nyitottan olyanok leszünk, mint akik megtalálták a boldogságot a kőfal és az ajtók egységében (10).

1Pt 3,1–7.

126. zsoltár

Nagy volt a hitetlenség, amikor Jósiás, Júda királya szinte gyerekként uralkodni kezdett (Kr. e. 641–609), és akinek idején szólt Zofóniás (1–6). A próféta e hitetlenséget így foglalja össze: „…elfordultak az Úrtól, nem keresik az Urat, és nem törődnek vele.” (6) Teljes volt a hitetlenség, ennek nyomán teljes volt a káosz, hiszen ahol az élő Istent elhagyják, ott a gonosz tombol. Ez a káosz már annak az ítéletnek a része, amely Isten jogos büntetése, és amelyről rettenetes képeket tár elénk Zofóniás (14–18): Isten elsöpri az embert a föld színéről, vele együtt minden hitetlenséget, bűnt, botrányt (2–3; 18). Nagy összeomlásról ír a próféta (10), amely hamarosan bekövetkezik, mint az Úr ítéletes napja (14). Egyedül a megtérés segít rajtunk, ha az Úrhoz fordulva kegyelméért könyörgünk, és igazodunk az ő üdvözítő rendjéhez. Jézus Krisztusban az ítélet megtartó kegyelemmé formálódott, az Úr napja a feltámadás, az örök és új élet napjává lett, bűnbocsánatunkkal együtt. Más esélyünk nincs. Csend legyen tehát az Úr előtt (7), megtérés, leborulás, bűnbánat, hogy lehessen felemeltetés!

1Pt 3,8–17.

318. dicséret

Isten féltő szeretettel szólítja meg népét, mert az Úrnak jogos a haragja, de mentő a szeretete irántunk (1). Ez az isteni felszólítás önmagáért beszél, ugyanis amikor valaki elesett és összetörte magát, hiába mondom neki: szedje össze magát és keljen fel! Az élet igazán valós helyzetei azok, amikor rádöbbenünk: Isten szabadító, megtartó, megváltó, újjászülő erejére van szükségünk. E felismerés megtérésre vezető magunkba szállás, amit Isten Lelke munkál bennünk (1), amíg tart a kegyelmi idő, és még mielőtt Isten jogos ítélete megelégelné mindazt, amit művelünk. Ragadjuk meg a kegyelmet! (2) Urunk, könyörülj, hogy megragadhassuk szabadító irgalmadat! Köszönjük, hogy kereshetünk téged, mert te már kerestél és megtaláltál minket Jézus Krisztusban! Áldott légy, hogy a mi Urunkban újjászületve minden megváltozik: alázat, igazság, oltalom vesz körül bennünket (3). Isten népe alázatos, mert tudja: az isteni kegyelemtől függ az élete. Isten népe az igazságot cselekszi, mert meghajlik az Úr egyetlen igazsága előtt, amely mindig az ember javát munkálja. Isten népe örök oltalmat talál az Úrnál.

1Pt 3,18–22.

321. dicséret

Jeruzsálem városa Isten mindenkori népét is megjeleníti. A próféta lázadónak, beszennyezettnek, erőszakosnak látja ezt a várost, amely idáig nem fogadta meg az isteni intést, és soha nem bízott igazán az Úrban (1–2). Pedig Isten irgalmazni akar népén. Márpedig az Úr nélkül kő kövön nem marad, ha nincs megtérés, annak csak a nagy összeomlás lehet a vége. Nem az a megtért ember, aki ezt bizonyságtételekben meghatóan, újból és újból elénk tárja, nem is az a megtért, aki folyton igéket citál, és azzal igazol mindent, hanem aki belátja a maga nyomorúságát, és akit az Úr hatalma megszabadított ordító, pusztító természetétől (3–4). Isten valóban előlépett, és jogos haragját egyszülött Fiára vetette, hogy rajtunk könyörülhessen, az ő Fia omlott össze a kereszten, hogy a mi életünket üdvösségesen felépíthesse az Isten. Isten szeretete, amelyet ő megmutatott a Krisztusban, valóban sarokkő: vagy ő tart meg bennünket, vagy összeomlik életünk épülete. Isten előlépett mint szerető Atya, de e szeretet vád lehet azok számára, akik ettől kezdve az Isten megtartó szeretete nélkül akarnak élni (8).

1Pt 4,1–11.

323. dicséret

Isten népének ismertetőjele: tagjai gyötrődnek azon, hogy az élet nem ünnep, nem teljes, nem istentisztelet és emberszeretet. Isten népéhez az tartozik, aki megszomorodik a jelen láttán, de nem a másikat vádolja, hanem bűnbánatot tartva a szabadító Istenhez fordul, akitől a megoldást várja (18). Az „idegenben” megszomorodni tudó, így Urához forduló népnek szól az ígéretből fakadó biztatás: „Ne félj, ne csüggedj, veled van az Úr, az erős Isten, aki meg tud segíteni és meg tud újítani szeretetével! Ne félj, hanem örülj!” (14–17) Jogos a csüggedés és a félelem a szabadító Isten ismerete nélkül. Hit nélkül az élet pótcselekvések sorozata. Az egyetlen megoldás Isten megváltó szeretetének szabadítása, amely valódi örömmel, biztatással, bizonyossággal ajándékoz meg bennünket! Ez lett nyilvánvalóvá az első karácsonyon: „Ez most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet.” (2Tim 1,10) Ez az örömhír, Isten népe által, el akar jutni minden néphez, meg akarja tisztítani minden nép életét, kiemelve őket a gőgből, felemelve őket a szegénységből, megszabadítva a halálból! Az evangélium egyetemes békességet munkál, a nyáj békességét (13). Csodálatos ez a kép: a nyáj békessége.

1Pt 4,12–19.

324. dicséret

Fontos az emlékezés! Kikapcsolódás számomra a nagyok naplóit olvasni. Most éppen Márai Naplóját szemezgetem. Sok személyes részlet ez, felfűzve az emlékező életének tengelyére, azzal a szemmel látva élete eseményeit, ahogy csak ő láthatta. Hisszük azonban: az eseményeket, a részleteket is, kézben tartja az Egyetlen Rendező! Így lehet a szubjektív emlékezés minden eleme objektív, üdvösségesen rendezett egész. Mózes visszatekintett az eddig megtett útra, a pusztai vándorlás végén, a negyvenedik évben. Elbeszélte Izráel fiainak mindazt, amit megparancsolt nekik az Úr (3). Mózes az Isten Igéjére emlékezett, és emlékeztette a népet is. Isten Igéje többek között parancsokból állt, mintegy útjelzőkből, amelyek üdvösséges eligazodást adtak a részletek rengetegében. Az isteni parancs: mentő fényforrás a sötétben, ösvényünk világossága (Zsolt 119,105). Vegyük észre, Isten vezetett minket, ezért életünkben nem voltak véletlenek, mert Isten az eseményeket is a kezében tartotta, és egyre közelebb segített minket az örök élethez. Emlékezzünk az evangéliumra! A teljes Biblia alapján is fontos felszólítás ez (1Kor 15,1; 2Tim 2,8). Íme, Isten elénk tárta azt a földet, amelyet nekünk szánt (7–8). Jézus Krisztusban tárult fel igazán az ígéret földje, az Isten országának teljessége, az üdvösség boldogsága.

1Pt 5.

325. dicséret

Mindenre elégséges biztatást hallunk a mai igéből: ne ijedjünk meg, ne féljünk, hiszen az Úr előttünk jár, harcol értünk, úgy visz bennünket az egész úton, mint ahogy a fiát viszi az ember, amíg megérkezünk! (29–31) Csak az Úr biztatása ad erőt, örömöt, valóságos távlatot az úton. Isten biztatása nélkül betegesen hullámzik az életünk, egy helyben vesztegel, visszafelé haladva távolodik az üdvösséges céltól. Isten biztatása nélkül valójában ítélet alatt vagyunk, miként a zúgolódó nemzedék nem mehetett be az ígéret földjére. Ezt az ítéletes állapotot döbbenetesen tárja elénk egy igevers: „Ti pedig forduljatok meg, és induljatok a pusztába…!” (40) Az élet útjáról visszafordulni a puszta, a halál felé… Rettenetes! Isten biztatása testet öltött Jézus Krisztusban. Őbenne megújította kegyelmét rajtunk az Isten, újból üdvösséges irányba állította eltévelyedett, sokféleképpen veszteglő életünket, jogos ítéletét feloldotta, hogy miénk lehessen a beteljesedett ígéret, és gyermekeinké is! Milyen jó tudni: tart még a kegyelmi idő, nem hiába szomorodunk meg, nem hiába sírunk, hallja még az Úr! Úgy hordoz bennünket az Isten, miként a Fiát, akinek földi életét megáldotta, akit feltámasztott a halálból, és mennyei világába emelt.

2Pt 1,1–11.

326. dicséret