A négy újszövetségi evangélium mindegyike másképp láttatja Jézus születésének körülményeit. Márk evangélistával nincs sok bajunk: ő egyetlen sort sem szentelt ennek a kérdésnek. János sem okoz komoly fejtörést, ő nem a földi körülményekkel foglalkozott, a karácsony lényegét „az Ige testté lett” mondatba sűrítette.

Máté és Lukács leírásai azonban szinte minden részletben eltérnek egymástól. Lukács pásztorokról és népszámlálást elrendelő birodalmi intézkedésről tud, Máté napkeleti bölcsekről és gyermekgyilkos királyról, de mindketten arról írnak, hogy a názáretinek nevezett Jézus bizony Betlehemben született. Jászol volt a bölcsője, ahogy Lukács elmondja, vagy Máté ragadta meg a lényeget, amikor az Egyiptomba menekülő családról szólt? Nehéz lenne ebben a kérdésben igazságot tenni.

Abban viszont mindenki egyetért, hogy a történet legmegrázóbb részlete a gyermekek lemészárlásáról szóló tudósítás (Mt 2,16). Biblián kívüli történeti forrásokban nem maradt nyoma ennek a brutális tettnek, de jegyezzünk meg három nevet: Alexandrosz, Arisztobulosz, Antipatrosz. Mindhárman Nagy Heródes fiai voltak, élete végén, Kr. e. 7-ben, illetve 4-ben végeztette ki őket a hatalmát féltő apa, a király, az első kettőt ráadásul egyszerre. Heródes, ha szükségét érezte, ölt. Késlekedés és szívfájdalom nélkül, zavarba ejtő precizitással. Alexandroszt és Arisztobuloszt egyszerűen megfojtatta. Nem tudjuk biztosan, mi történt Betlehemben, de az uralkodó lelki alkatától egyáltalán nem lett volna idegen néhány gyermek meggyilkoltatása.

Mintha csak a csecsemő Mózes története elevenedne meg újra, az éppen megszületett gyermek és az életére törő hatalom egyszerre áll előttünk. De Jézus nem egyiptomi, hanem názáreti lett, visszatért, hogy az atyai házba vezesse Isten vándorló népét. Ilyesmire a legvéresebb király sem számított soha.