Isten népe egy ideig visszafelé haladt, illetve kerülgetett egy helyet, Széír hegyvidékét, a Holt-tengertől délre húzódó területet. Évtizedek teltek el (14), és kihalt az az engedetlen nemzedék, amely – Isten ítélete szerint – nem mehetett be az ígéret földjére. Csak hitben járva szűnik meg a fárasztó egy helyben topogás. Egyedül a hit adhat kimenekedést a halálos zsákutcákból. Csak hit által lehet kitörni a ciklikus ismétlődéséből. Az élő Isten szabadító hatalmában részesülve áll üdvösséges irányban az életünk, látva az Úr által kijelölt távlatokat és az örökkévaló célt. Az Úr mozdíthat ki bennünket a holtpontról. Így indulhat el aztán Isten népe végre észak felé, ténylegesen is közelítve az ígéret földje felé. Jézus Krisztusban szakad meg ez a fárasztó és sokszor halálosan gyarló ismétlődés. A feltámadott Úr legyőzte a halált, és örök célt, távlatot, biztos irányt ajándékozott nekünk, a közeledés és a megérkezés reménységével. Őbenne a halálos „körözés” ítélete levétetett rólunk, megváltott emberek vagyunk, akik hétköznapjaik ismétlődését is – ezt a már áldott, békés rendként megélt ismétlődést is – ezzel a távlatos reménységgel élik meg.

2 Pt 1,12–21.

89. zsoltár

Isten népe békés üzenettel közelített Hesbón városához és királyához, Szíhónhoz: szabad utat kérnek az Úr által számukra kijelölt céljuk felé, mindenért fizetnek, miközben a meghatározott útról nem térnek le (26–30). Hesbón királya azonban nem engedte át Isten népét, mert az Úr megkeményítette a szívét (30). Ahol kemény a szív, ott ellenségeskedés támad, harc, pusztítás és halál. Ezt látjuk a mai igeszakaszban is (33–37). Isten népének igazi arcát Jézus Krisztusban szemlélhetjük valóságosan, aki által népének tagjait is újjászüli az Isten, lelkét megnyitja. Az újjászületett ember úgy tud megtartó szeretettel válaszolni mások durva viselkedésére, hogy közben Isten rendelkezését is megtartja. Isten végső akarata az élet, az új, örök élet, az üdvösség: az élet teljessége (Jn 10,10). Urunk, nyisd meg néped szívét, adj megtérést, hogy általunk mások szíve is megnyíljon a krisztusi szeretetre! Ma, ha az Úr szavát, életet munkáló Igéjét halljuk, amelyet ő Jézus Krisztusban kijelentett, meg ne keményítsük a mi szívünket (Zsid 3,15), és minden Igét csakis Jézus Krisztus felől szemléljünk! Tudjuk, Isten nem keményíti meg végleg az övéi szívét, hanem megnyitja azt az evangéliumi lényeg látására.

2 Pt 2.

327. dicséret

Az Úr szereti népét, vezeti őket, harcol értük, amíg meg nem érkeznek az ígéret földjére mindnyájan (22). Két és fél törzs már megkapta örökségét a Jordánon túli területeken. De ők sem nyugodhatnak meg addig, amíg testvéreik is meg nem érkeznek az Úr által kijelölt területre (18–20). Jézus Krisztusban mutatta meg nekünk az Isten, ő miként harcol értünk igazán, amikor egyszülött Fiát adta értünk, hogy örök életünk legyen. Isten megváltó szeretete így harcol népéért, népe által a világért, hiszen Isten az egész világot szereti (Jn 3,16). Csak e megváltó szeretet tartja meg a népeket, ez tud nyugalmat ajándékozni nekünk, a magunk helyén (3,29). E nyugalom nem tétlen: Isten dicsőségét és sokak üdvösségét szolgálja. Isten megváltó szeretete olyan nyugalmat ajándékoz nekünk, amely megtalálta az Úrtól kijelölt helyét. Az Úrban megnyugodott ember csakis a másikért cselekszik, ő maga ugyanis már mindent megkapott az Úrtól, aki megváltó szeretettel harcolt érte, helyét kijelölte, üdvösségével megajándékozta.

2 Pt 3,1–7.

328. dicséret

Mózes szinte könyörög az Úr előtt, hogy ne kelljen a cél előtt megállni (23), hadd lássa meg azt a jó földet, amit az Úr megígért népének (25), hadd örüljön neki ő is e világban, hiszen annyi küzdelem jutott eddig neki, jó volna egy kis megnyugvás, a megérkezés tapasztalata. Megindító e szakasz, mert őszintén emberi – szóba hozza azt az ellentmondást, amelyet mindannyian átélünk majd: sok a feladat, erő feletti a teher, és amíg benne vagyunk az élet gürcölő sűrűjében, vágyakoznánk leadni a feladatokat, de amikor ténylegesen át kell adni azokat másnak (28), mégsem egyszerű elengedni a dolgainkat, az életet, e világot… Mózes könyörgése mindezekről vall (25). Végül is meghajlik az Úr akarata előtt, felmegy a Piszgá hegyének csúcsára, megszemléli az ígéret földjét (27), és utódját erősítve (28) elengedi mindazt, amit kell. Aki az Úr akaratában megnyugodott, annak békessége van az elengedéskor. Nekünk Jézus Krisztusban örök bizonyosságunk van, így mázsás súlyok kerülnek le rólunk az elengedéskor, és ez a fellélegzés már az örök élet zavartalan dallama bennünk…

2 Pt 3,8–13.

329. dicséret

A törvényben Isten akarata mutatkozik meg, amely Isten népét megtartja, megőrzi a veszélyes világban. Isten törvénye az ő szabadító, kegyelmes közelségének bizonyságát ajándékozza népének (7). Ezért mindig Isten kegyelméből, népét elhívó, megszabadító, megtartó irgalmából fakad. Az evangéliumból következik a törvény. Isten Igéje evangélium és törvény egyszerre. Ezért Isten szabadításából következik az Istennek tetsző élet, amely bölcs és értelmes, azaz kiteljesedett élet (6). Életünknek egyedül a szabadító Isten adhat értelmet, aki – Jézus Krisztus által – az örökkévalóság távlataiba helyezte mulandó létünk minden percét. Az élő Istenbe vetett hit nélkül nincs bölcs és értelmes élet, hiszen hit nélkül nem a valós távlatokat látjuk. Vannak értelmes, tehetséges emberek, de hit nélkül az értelem, a tehetség is öncélú, nem az isteni értelem szolgálatában áll. Isten törvénye – parancsolat, döntés, rendelkezés, intés egyszerre (Zsolt 19,8–12) – e világban szintén a szabadító Isten szeretetére utal, mert egyedül az Isten törvénye tarthat meg bennünket az úton. Nagy örömhír annak belátása: amire az Isten nemet mondott, az által ő nem elvesz tőlünk valamit, hanem megóv, megtart, meggazdagít, üdvözít. Így lesz a törvény is evangéliummá.

2 Pt 3,14–18.

316. dicséret

Isten szándéka, hogy életet mentsen, menedéket adjon és megtartson. Ezért kellett Mózesnek menedékvárosokat kijelölnie (41–43). Minden, ami Isten népével történt – szabadulás, törvényadás, megérkezés –, az Isten életet megtartó és kiteljesítő, üdvözítő szándékának kijelentése, meghirdetése volt: „Maradjon életben!” (43) E szándék Jézus Krisztusban felragyogott, akiben Isten eredeti, végső és örök gondolata lett világossá számunkra, mint az első karácsonyon: „Velünk az Isten.” (Mt 1,23) Jézus Krisztusban az isteni üdvözítő szándék nem csak felragyogott: megvalósult, beteljesedett. Nincs ennél nagyobb örömhír, félelmeket eltörlő, megtartó, megváltó örömhír, minden nép számára (Lk 2,10–11). Jézus Krisztus a mi menedékvárosunk. Őbenne életben maradunk, életünk megújul, örök üdvösséget nyer, teljes megoldást talál. Akkor a menedékvárosokban az kaphatott védelmet, aki nem szándékosan bántotta embertársát, akiben nem volt gyűlölet (42). Áldott legyen az Isten, hogy akit az ő megváltó szeretete üdvözítő oltalommal átölel, az megújul, és minden gonosz szándéktól megszabadulva szereti az Istent és a másik embert. Csak Jézus Krisztus az, aki szívünk rossz szándékából szabadulást adhat nekünk! Mennyi rosszindulat süt át ma is emberi megnyilatkozásokból, tettekből! Épp ezen az estén – Isten megváltó szeretete ünnepén – lehet mindezeket belátnunk és letennünk, magunkra nézve is!

Mt 1,1–17.

320. dicséret

Halljuk meg, Isten ünnepre összegyűjtött népeként, az örömhírt! (1) Az Úr, az élő Isten szeret bennünket, ezért szövetséget kötött velünk, hogy életünk legyen, és bőségben éljünk (Jn 10,10). E szövetség jele a karácsonykor született Jézus Krisztus: „A jel pedig ez lesz számotokra: találtok egy kisgyermeket, aki bepólyálva fekszik a jászolban.” (Lk 2,12) E szövetség az egyetlen, hatalmas, mindenható Isten értünk, emberekért lehajló szövetsége, aki önmagát „odaadva” a mi üdvösséges érdekeinkre tekint, miközben mennyei dicsősége még jobban felragyog (Lk 2,14). Nemcsak atyáinkkal, hanem velünk is megkötötte Isten ezt a szövetséget, személyesen velem! (3) Ez a személyesség elevenné teszi Isten szavát, Igéjét számunkra minden napon. Nemcsak kinyílik naponta a Bibliánk, hanem megnyílik az élő, megváltó Úr szava és üzenete, miközben az isteni emésztő tűz megmelegít minket és világít nekünk (4–5). Jézus Krisztusban a jogos isteni ítélet kegyelemmé lett. Ez az örömhír a miénk: félelmeket eltörlő, üdvözítő örömhír ez (5). Ez a kegyelem végezte el, hogy „itt ma életben vagyunk” (3), és mindenkor élni fogunk (Jn 14,19).

Mt 1,18–25.

315. dicséret

Az istenfélelem (29) az Isten tiszteletét jelenti. E tisztelet által az ember meghallja és engedelmesen elfogadja az Isten Igéjét, nem firtatja, amit az Isten nem mondott el neki (22). Az istenfélő nép tudja, a titkok az Úréi (29,28), a részleteket nem jelentette ki nekünk, csak szabadító szeretete lényegét. Az istenfélelemből fakadó tisztelet által belátja az ember a maga törékeny, vétkes voltát, miként az Isten dicsőségének ragyogásában, a Tízparancsolat két kőtáblájának átadása során is megrendült Isten népe (23–25). Az istenfélelem a bűnös ember megrendülése a szent Isten előtt. Csak az Isten színe előtt megrendülő ember hallhatja meg az Úr felmentő szavát, így a karácsonyi evangélium félelmet eltörlő, megváltó, jelekkel megpecsételt örömhírét (Lk 2,8–12). E megrendülés az élő hit alapja, félelem Isten előtt, hogy meghallhassuk az isteni biztatást: „Ne félj!” Az istenfélelemből fakadó tisztelet arra indítja az embert: tisztelje az Isten ügyét, miként az e világban megjelenhet. Isten népe szinte „előretolta” Mózest, hogy jól hallja meg Isten szavát, és mondja el nekik, ők pedig hittel befogadják majd az Úr szavát (26–27). Micsoda felelősség terhe nehezedett Mózesre!

Mt 2,1–12.

182. dicséret

A szeretet és az ebből fakadó tisztelet mindenekelőtt az egyetlen, élő Istent illeti meg (4). Féld az Istent, tiszteld őt mindenekfelett! – hangzik a parancs (2). A nagy parancsolat ugyanezt hangsúlyozza: Szeresd az Urat mindenekelőtt, mindenekfelett, teljesen, egész valóddal! (5) Ha az Úr áll életünk csúcsán, akkor kerülhet minden dolgunk üdvösségesen a helyére, akkor fakadhat az Úr szeretetéből és tiszteletéből emberszeretet és embertisztelet, akkor tarthatjuk meg az Úr éltető rendelkezéseit, hiszen ő már megtartott bennünket (2). Ha egyedül az Úr áll életünk csúcsán, akkor maradhat Isten Igéje a szívünkben (6), akkor adhatjuk tovább ezeket az Igéket a gyermekeinknek, unokáinknak (2). Az ember és ember közötti szeretet és tisztelet az Isten szeretetéből, tiszteletéből fakad. Ahol nincs istenfélelem, nincs istentisztelet, ott az emberi kapcsolatokban is eluralkodik a tiszteletlenség, ami a szeretetlenség egyik megnyilvánulása (2). Isten tisztelete nélkül tobzódni kezd a gonosz, ezernyi idegen bálvány veszi át az élő Isten egyetlen helyét az életünk csúcsán, minden összekeveredik, határtalanul kitágul, mégis halálosan beszűkül…

Mt 2,13–15.

134. zsoltár

Mit adott nekünk az Úr? Isten népe szolga volt, de a szabadító Isten kihozta őket onnan, és bevitte az ígéret földjére (6,21–23), ott minden jókkal élhettek, amelyekért nem ők fáradtak, hanem ajándékba kapták azokat (10–11). Csak a hit szeme látja, a sok külső nehézség és próbatétel mögött is, az Úr ajándékait, amelyekért valójában nem mi fáradtunk, hanem az Úr kegyelméből kaptuk azokat. Kaptunk szabadulásokat, beteljesedett ígéreteket, erőt, bölcsességet, türelmet, reménységet a küzdelmekhez, és közben örömöt… Az Úr azonban ezeknél is többet adott nekünk! Tőle való ajándék, kegyelmi állapot, hogy megtartott bennünket az istenfélelemben (12–19), mert bármit tettünk, őt félhettük és tisztelhettük, nem engedtünk a kísértéseknek, hanem megtarthattuk rendelkezéseit, amelyeket ő jónak tart, és ami nekünk is egyedül a jó, s továbbadhattuk azokat gyermekeinknek (6,20). Az engedelmességet is az Isten féltő szeretete viszi végbe bennünk (13). A feltámadott Jézus Krisztusban Isten ajándékai örökkévaló értelmet nyertek. Épp az örök élet bizonyossága teszi áldássá a földi életet is. Minden más, ami ennél kevesebb, legyen akármilyen szép, valójában kevés. „Több az élet!” (Lk 12,23)

Mt 2,16–23.

135. zsoltár

„És igazak leszünk Istenünk, az Úr előtt, ha megtartjuk és teljesítjük mindazokat a parancsolatokat, amelyeket ő parancsolt nekünk.” (25) Gyönyörű ígéret ez! Amikor megérkezünk az Úr elé, végre maradéktalanul igazak leszünk mi, akik itt gyarlók, törékenyek voltunk. Ez a szentség bibliai értelme is. Az élő Isten, az Úr szent és igaz, és akik az ő színe előtt állhatnak, szentségéből, igazságából részesülnek. Kegyelem, hogy kiválasztott, megszabadított, elhívott bennünket az Úr, szentségével megajándékozott, és e szentséget egyre láthatóbbá formálja rajtunk, mígnem megérkezünk őhozzá! Isten ígérete, szentségünkre és üdvösségünkre nézve, Jézus Krisztusban már beteljesedett, s az ő visszajövetelével maradéktalanul kiteljesedik. E gyönyörű ígéret attól lesz igazán ragyogóvá, ha belegondolunk: a magunk erejéből nem tudjuk megtartani és teljesíteni az Úr parancsolatait. E testben annyi gonoszság és gyűlölet kísért! Az Úr mégis megtart bennünket, Jézus Krisztusban hordoz, megvált, üdvösséggel ajándékoz meg. Éppen ez a megtartó, ingyen kegyelem tesz szív szerint késszé és hajlandóvá minket arra, hogy ettől kezdve az Úrnak éljünk.

Mt 3,1–12.

510. dicséret

Milyen törpévé lesz az ember egy pillanat alatt, milyen tehetetlenné! Isten népe, mint legkisebb nép, ezt érezhette, amikor az ígéret földjének határát átlépte, hiszen annyiféle más nép lakta azt a földet, akik erősebbek, nagyobbak voltak Isten népénél. Egyetlen esélyük volt: mennek előre, bíznak az Úr megtartó erejében, mindenben csakis Istenüket követik. Ha pedig megérkeznek, otthon maradnak, amíg tart a veszély. Isten népe számára a legkisebb eltévelyedés, az ottani idegen népek szokásaiba, kultuszaiba való belekóstolgatás a halált jelentette volna. Amikor Isten azt a parancsot adja népének, hogy „irtsa ki” mindenestül az ott lakókat (1–6; 22–26), nem gyilkolásra gondol, hanem arra: Isten népe számára még nagy veszélyt jelentenek az ottani népek, ezért maradjanak az Úr és egymás közelében. Ilyen helyzetben nincsenek kompromisszumok. Isten féltő szeretettel oltalmazza sarjadó, zsenge hitű népét, hogy később népe által nyerjen áldást a föld minden tévelygő nemzetsége is (1Móz 3,12).

Mt 3,13–17.

167. dicséret

Ha vissza kell emlékezni az egész útra, amelyen vezetett bennünket a mi Urunk (2–10), mindenekelőtt mindnyájunk közös történetéről van szó, amelynek elején a teremtő Úr áll, akivel üdvözítő közösségben élhetett az ember. Az ember hűtlenné lett ehhez a közösséghez, de Isten soha nem szűnt meg szeretni az embert és ezt a teremtett világot. A bűn miatt e világban minden sóhajtozik, várva a megváltásra, az Istennel való eredeti közösségre (Róm 8,22–23). Amikor Isten népe visszaemlékezik az egész útra, nem csak róluk van szó (2–10)! Az ő kiválasztásuk, nagy néppé szaporodásuk, fogságból való megszabadulásuk, a pusztában való vezettetésük, engedetlenségük ellenére való megtartatásuk, az ígéret földjére bemenetelük áldott jele és ábrázolása volt az isteni szeretetnek, amely Jézus Krisztusban minden nép számára teljessé lett (1). De jó tudni, hogy a megváltó Úr a kezdet és a vég, akinek szeretete végül minden lesz mindenekben (1Kor 15,28; Kol 3,11). Így emlékezzünk a megtett útra, ebben az üdvösségesen tág, közös emlékezetben! Ebben már méltó helye lehet akár személyes emlékezetünknek is. Az örökkévalóság távlataiban eddigi életünk eseményei és az elmúló esztendő minden öröme és kínja szentté lesznek. Emberlétünk valahány szép és gyarló mozzanata a Jézus Krisztusban mind az isteni, üdvösséges vezetés részeivé formálódnak. Leborulva (14; 17), ugyanakkor a felemeltetés bizonyosságával zengjük: hála neked, Urunk, mindenért, a Jézus Krisztusban! Ámen.

Mt 4,1–11.

280. dicséret

Isten Mózes által meginti népét. Az intés része, ahogy Mózes emlékezteti Isten népét: miközben ők folyamatosan megtapasztalták az Isten kegyelmét, mégis folyamatosan lázadoztak az Úr ellen. Amióta élnek, folyton lázadoznak: ez az eredendő bűn (4–24). Tökéletes a diagnózis: minél több szeretetet, segítséget tapasztal az ember, annál szemtelenebb, éppen azzal, akitől a jót kapja. Aki viszont az orrára koppint, attól tart. Isten kegyelmes népéhez, de e kegyelemben joggal ott fenyeget a „bot”, amely az engedetlen nép hátára suhintva soha nem haszontalan. Ennek az intésnek része az imádság, amellyel Mózes közbenjáró könyörgést mondott népéért. S része a határtalan szeretet. Az intésben lehet jogos indulat, de nincs harag, csak féltő szeretet. Amint a kegyelemnek mindig része az intés, hogy azzal vissza ne éljünk, úgy az intés mindig csak szeretetből fakadhat. Milyen hatalmas az Isten szeretete, aki az engedetlen népet átsegíti a Jordánon, beviszi arra a földre, ahol sokkal erősebb és szálkásabb népek laknak, mint ők. Itt a „szálkás” a testi erő mellett a jellemre is vonatkozik. Istenük az, aki előttük vonul. Nem ők az erősek, hanem megváltó Uruk (1–3). Minden intés erre irányul: el ne bízzuk magunkat, és adjunk hálát az Isten szeretetéért!

Mt 4,12–25.

191. dicséret