Mózes harmadik könyvének tizedik fejezetében Áron két fiáról van szó, akik „fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot. Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt.” (3Móz 10,1–2) A tűz egyszerre emésztő és megtisztító hatású, a legősibb vallási rendszerek is így tekintettek rá. De hogy lehet „idegen”? Az Úr haragjának fellobbanásából nyilvánvaló, hogy bármi történt is, az komoly véteknek számított.

A kutatók egy része szerint itt az egyéni dicsőségvágy hajszolásáról van szó. Képzeljük magunk elé ezt a jelenetet! Olyan időszakról ír ez a bibliai könyv, amikor minden figyelem a maroknyi papságra irányult, hosszan olvasunk felszentelésükről, öltözetükről, a beiktatásukhoz kapcsolódó áldozatokról. Ebben a helyzetben ők ketten előléptek – vélik ezek a magyarázók –, összekészítették füstölőjüket, gyújtóst és illatszert tettek rá, és vártak. Várták, hogy az Úr tüze lángra lobbantsa a gyújtóst, és egy ilyen csodatétellel még nagyobbra emelje tekintélyüket. Mások szerint épp ellenkezőleg, a bűn hanyagságból fakadt. Nem figyeltek a szertartás pontos rendjére, a parazsat sem az oltárról vették le, hanem az előírásokat csak körülbelül követték.

Nehéz eldönteni, kinek van igaza. A legtöbben talán legyintenek, mi nem tömjénezünk, templomainkban oltár sem áll, ez nem ránk tartozik. A történet lényegét kell komolyan vennünk: Istenhez nem közelíthetünk önfejűen! Nem vagyunk egyenrangú partnerek, meg kell tartanunk az illő, tisztes távolságot.

Az Urat hódolat illeti meg, és aki hozzá járul, rá kell figyelnie, maradéktalanul. Ő a tökéletes tisztaság és szentség. Előtte nem hőböröghetünk, és nem vehetjük félvállról parancsait. Isten nem a cimboránk.