„Szépen végigcsinálta a kis életét!” Ezt mondta valaki egy számára fontos halottjára. Mélyen megmaradt bennem ez a gondolat. A búcsú perceiben ez volt a vigaszunk. A „szépség” a hívő életet jelenti: az Úrral élt, mert csakis benne lehet szépen végigcsinálni ezt az életet, minden körülményben. A „kis élet” pedig azt jelenti, hogy az igazi nagyság az, amikor valaki hitben, a maga helyén szorgosan teszi a dolgát – az Úr színe előtt, „papként”, istentiszteletként, ahogy azt a mai igében olvastuk. Az ilyen ember nem tör nagyra, legfeljebb elfogadja Isten kezéből bizonyos időre a nagyobb feladatot, de abban is megmarad az Úr kegyelmében, alázatban, kicsinek (Mt 18,10). Aki Isten engedélye nélkül nagyra tör, az rombol, és körülötte a halál arat. Áron fiainak felszentelése után olvassuk a kiemelt igét: végezték tennivalójukat az Úr előtt. Jézus Krisztusban mindannyian királyi papság vagyunk, hogy szépen végigcsináljuk a kis életünket (1Pt 2,9). Nincs ennél több!

Jn 10,1–5.

119. zsoltár

Ma megjelenik nektek az Úr! (4) Ezt mondja Mózes Áronnak és a népnek. Mit jelent ez? Isten megjelenése lehet félelmetes azoknak, akik nem az ő színe előtt élnek, akik nem számolnak vele, akik ezen az ígéreten is csak nevetnek, vagy mindenféle istenekkel akarnak találkozni. A mai igerész evangéliuma azonban éppen az, hogy Isten népe odajárulhat és megállhat, rendszeresen leborulhat az Úr színe előtt (24), mindenkor előtte élhet (5). Nincs ennél nagyobb ajándék! Az Úr jelenlétében élve mindig számolhatunk kegyelmével, amely kiemelt helyzetekben úgy jelenik meg, mint ahogy az Áron főpapot és fiait felavató áldozatok során. Isten jelenléte emésztő tűz, amely megemészti a koszt, a bűnt, és áldott, éltető fénnyel, melegséggel öleli körül az ő népét. Ezért ujjongott a nép ezt megtapasztalva (24). Az Úr megjelenése nem félelmetes, hanem örömteli fellélegzés, megkönnyebbülés, megbékülés. Itt azt olvassuk, mi mindent kell megtenni ahhoz, hogy megjelenjen népének az Úr dicsősége (2–6). Mi tudjuk, hogy Jézus Krisztus tökéletes áldozata által ő mindent megtett értünk, így miénk az üdvösség teljessége, az örök élet tágassága, üdvözítő jelenléte (Mt 1,23). Ez az örömhír szolgálatra indít e világban, hogy áldást mondjunk és áldássá legyünk Krisztusban.

Jn 10,6–10.

215. dicséret

Micsoda felelősség! Áldott teher. Isten elhívott bennünket az ő szolgálatára, hogy a mi odaszánt, szent életünkön keresztül ragyogjon fel valósága, dicsősége és szeretete a ránk bízottak és azok előtt, akik között élünk. Jaj nekünk, ha miattunk káromolják nevét (3; Róm 14,16). Áron két fia, Nádáb és Abíhú akkor végeztek szolgálatot, amikor az Isten ezt nem parancsolta nekik, valamint idegen tűzzel áldoztak neki (1–2). Hányszor buzgólkodunk, amikor nem kellene, és hányszor tétlenkedünk, amikor cselekedni, szolgálni kellene? Hányszor fordulunk idegen módszerekhez, technikákhoz, csakhogy hassunk másokra, pedig valójában a tűzzel játszunk. Isten őrizzen meg bennünket attól, hogy mindenben idegen hatást lássunk, mert az övé a föld, és benne minden (1Kor 10,26). Világának minden eleme hirdetheti dicsőségét, ha hálaadással, alázatos örömmel és istenfélelemmel élünk azokkal. Hitben járva egyértelműnek kell lennie, hogy mi az az eszköz, amelyet soha nem vehetünk igénybe, mi az a tűz, amelyet soha nem gerjeszthetünk fel, mert megemészt bennünket, és mások számára is halálossá lehet (2). A kijelentés sátrának bejáratától nem szabad eltávozni: Isten óvó közelségéből nem szabad kiszakadni, mert akkor meghalunk. Isten nélkül elveszünk. Áldott legyen, hogy ő nem is engedi eltávozni övéit megtartó közelségéből (7).

Jn 10,11–15.

229. dicséret

A megkülönböztetés képessége mindenkor életmentően fontos: különbséget tenni igaz és hamis, jó és rossz, helyes és helytelen, tiszta és tisztátalan, ehető és ehetetlen között. De mi tiszta és mi tisztátalan, mi ehető és mi nem az testi és lelki értelemben egyaránt? Isten népe számára ebben az ő kijelentése, Igéje, tökéletes és üdvözítő akarata a mérce. Ennek csúcsa Jézus Krisztus, aki egyértelművé tette, hogy nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy a száján, hanem ami onnan kijön: amit gondolunk, mondunk és ennek nyomán cselekszünk (Mk 7,15). Az étkezés nem üdvösségkérdés. Isten megváltó szeretete megtisztította a világot, ezért amit ő tisztának tart, azt mi ne mondjuk tisztátalannak (ApCsel 11,9). E világban minden tiszta, ha hittel, és minden tisztátalan, ha hit nélkül, nem Istennek kedves módon élünk vele. Minden további vita erről öncélú okoskodás, teologizálás. Jézus Krisztusba vetett hittel olvasva ezt a szakaszt azonban már bátran megfogalmazhatjuk, hogy egyáltalán nem mindegy, mit eszünk – testi és lelki, szellemi értelemben egyaránt. Nem mindegy, mit veszünk magunkhoz, mivel élünk, mivel táplálkozunk: mindent szabad, de nem minden használ (1Kor 6,12). Ettől kezdve az étkezésre vonatkozó szabályok egészségügyi tartalmát is komolyan vehetjük, hiszen testünk a Szentlélek temploma (1Kor 6,19).

Jn 10,16–21.

349. dicséret

A gyermekáldás Isten ajándéka: „Bizony, az Úr ajándéka a gyermek, az anyaméh gyümölcse jutalom.” (Zsolt 127,3) A gyermektelenséget csapásként, sőt esetenként Isten ítéleteként értelmezték (5Móz 28,18; 1Sám 1,2). A gyermekszülés csak azért tette tisztátalanná az anyát, mert a szülés utáni vérzés szertartásilag tisztátalannak számított, a vérző, folyásos test nem volt egészséges. A tisztaság utáni óhaj jelenik meg ezekben a fejezetekben. Bárcsak minket is ez feszegetne a Lélek által! Isten az élet egészét a kezében tartja: népe testi, lelki, szellemi, hitbéli egészségét egyaránt. A világ előtte nem vált szét szent és profán egységekre. Mára minden egész eltörött. A házasságokban, a gyermekvállalásokban, a nevelésben is ezt tapasztaljuk. A jóléti társadalmakban a fogyás, összességében pedig a túlnépesedés, és leginkább a jóléti túlfogyasztás, a szegénység és a gazdagság kérdése a gond. Mit felelhetünk ezekre a problémákra? Isten terv szerint alkotott, és az üdvözítésének is terve van. Ezért a hittel történő családtervezésnek is helye van. Mindenekelőtt pedig meg kellene térni! Csak ez segítene rajtunk (1).

Jn 10,22–30.

295. dicséret

A poklosság itt többnyire gyógyítható bőrbetegséget jelentett. A tisztátalanná nyilvánítás pedig az istentisztelettől távolmaradást határozta meg – a gyógyulás idejére –, és nem valamilyen bűnt (1–8). Noha mindennek a fertőzésveszély miatt egészségügyi okai is voltak, ennél többről van szó. Hiszen a szent Isten elé csak minden tekintetben tisztán lehetett odaállni. Akkoriban az Istenbe vetett hit átjárta az élet minden területét: a szent megjelent a profánban, hogy azt is szentté tegye. Ennek kifejezéseként kellett ezekkel a betegségekkel is a papokhoz fordulni, akik Isten eszközeinként egyben koruk orvosai is voltak. Mindez azt is hangsúlyozza, hogy minden bajunkkal és örömünkkel járuljunk Isten színe elé. Ma a kettő teljesen szétvált, és ebből sok nyomorúságunk származik, hiszen Isten az egész életünk, minden rezdülésünk Ura. Nincs áldás hétköznapokon, testen, egészségen, nevelésen, pénzügyeken, közéleten, ha őt kihagyjuk. Nélküle úgy terjed a bűn és a nyomorúság fertőzése, mint az akkori poklosság, és elkülönít bennünket egymástól. A társadalom egyénekre hull szét. Jézus Krisztusban eljött közénk az evangélium, amely betöltötte a törvényt. Ezért tisztátalan életünkkel úgy járulhatunk az Isten elé, hogy az ő drága vére megtisztít bennünket. Ha ilyenkor bizonyos időre elkülönít, megállít, csakis azért van, hogy hitre jussunk és erősödjünk megnyert hitünkben.

Jn 10,31–42.

454. dicséret

Vajon tettek-e valamit a fertőző bőrbetegségben szenvedő és ezért elkülönített betegért? Vajon legalább imádkoztak-e érte? Itt csak azt olvassuk, hogy mi volt a törvény előírása. A többiek egészsége érdekében azt be kellett tartani. A poklos, kiütéses betegnek pedig tépett ruhában, egyedül, elkülönítve, a lakott területen kívül kellett élnie, és ha közeledett arra valaki, akkor messziről kellett kiáltoznia: „Tisztátalan, tisztátalan!” A törvény biztosítja a rendet, az egészségesek életét, ezért annak betartása az életet szolgálja. Ugyanakkor a törvény lelketlen betartása még nem elég, ennél több kell! (29–46) A leírásból kiderül, hogy a pap nem írt elő gyógykezelést: az elkülönített beteget sorsára hagyták. A mi Urunk Jézus Krisztus megérintette a beteget, megszüntette az elkülönítését, közösséget vállalt vele, kijelentette, hogy a testi betegség nem tesz tisztátalanná, és isteni hatalmával meggyógyította a leprást (Mk 1,41–45). Jézus feltámadott a halálból. Ő ma is megérint, amikor – minden segítség ellenére is – egyedül vagyunk a betegségben. Ő velünk van!

Jn 11,1–16.

327. dicséret