Szégyellnünk kellene magunkat, amiért magyar református, keresztyén egyház honlapjának szerkesztőiként „nem a magyarság múltbeli üldöztetésével” vagy „a kereszténység elleni szisztematikus és összehangolt ideológiai támadás” ellen szólalunk fel – ez a felháborodott számonkérés azután landolt az e-mail-fiókomban, hogy megjelentettük az Egyházak Világtanácsának a holokauszt nemzetközi emléknapjára született felhívását. Volt még cifrább is, de nem idézem tovább, mert nem azért ragadtam billentyűzetet, hogy a vádaskodást megtoroljam, hanem mert megértem a levélíró fájdalmát.

Január 27., a nap, amikor a legnagyobb második világháborús megsemmisítő tábor, az auschwitzi koncentrációs tábor felszabadítására emlékezünk, számomra ugyanolyan gyásznap, mint október 6. Mindkettő fontos, mert itt is, ott is emberek, honfitársaink haltak meg azért, mivel nem tisztelték emberségükben Isten-képűségüket, nem fogadták el jogos vágyukat a szabad életre.

Több mint ezeréves történelmünkből számos hasonló tragédiát említhetnénk még – a vörös- és a fehérterrort, a málenkij robotot, Recsket és az ‘56 utáni megtorlást –, és rendre meg is emlékezünk róluk. Persze jól tudom, kinek-kinek aszerint fáj jobban egyik vagy másik, hogy melyik mennyire közelről érinti. Nekem Trianon és a felvidéki magyarok ‘45 utáni jogfosztottsága, egy volt kollégámnak az, hogy felnőtt koráig nem értesült családja zsidó ágának kálváriájáról.