A fertőző bőrbetegségből meggyógyult embert fokozatos papi tisztulási szertartásokon át vezették vissza a táboron kívülről a közösségbe (1–20). A mózesi törvény nem ad gyógymódokat, mert feladata a tiszta és egészséges közösség védelme volt. De a törvény szilárd paragrafusai gyógyító orvos után kiáltanak, aki segít a betegen. Azonban ennél is többre van szükség: az Úr kegyelmére, szabadító és megváltó irgalmára. Védeni kell a még egészségeset és tisztát, valamint testben, lélekben, hitben gyógyítani kell a beteget. A mózesi törvény szertartásai Jézus Krisztus, az áldott orvos után kiáltanak, mert csak az ő közelében tapasztalhatjuk meg együtt ezeket a csodákat. Amikor a megtisztulni akaró a pap elé állt (2), hogy az megállapítsa tisztaságát, valójában az Úr elé állt. Az áldozatok bemutatása is azt hirdeti (10–20), hogy az Úrtól jön a gyógyulás, amely mindig testi és lelki-hitbéli egyszerre. Az áldozatok egyszerre rámutatnak az ember bűnére, és ugyanakkor hálát adnak Isten szabadításáért. Az Úr Jézus Krisztus a mi gyógyítónk, aki megszabadít, megtisztít, megvált, örök életet ad.

Jn 11,17–32.

32. zsoltár

Amikor kipakolunk egy házat, akkor látjuk, milyen koszban éltünk, milyen retkesek a falak, hull a vakolat. Isten Igéje és szentségének, tisztaságának igénye testünkre, lelkünkre, lakóhelyünkre, az egész életünkre kiterjed. Ugyanakkor éppen ebben az igényben látjuk azt, hogy milyen tisztátalanok vagyunk mindenestől. A hit embere nem törődik bele a bűnbe, a „világpiszokba” (Németh László), de azt is tudja, hogy a valódi tisztulást csak Isten ajándékozhatja nekünk. A törvény szerint a pap állapította meg a ház tisztaságát (48). Ez kifejezi, hogy a tisztulás nem tőlünk jön, de nekünk kell könyörögni érte, beismerve a „koszt”. A kezelés során a teljes házat kipakolták. Ez olyan, mint az életünkben külső-belső nagytakarítást tartani. Áldott legyen az Isten, hogy megmutatja, mit kell kidobni, és mi az, ami maradhat. Amennyiben a ház nem tisztult meg a kipakolás után, akkor a ház fertőzött köveit eltávolították, és újakat építettek a helyükre (39–42). Ha ezzel sem sikerült megszüntetni a bajt, akkor az egész házat le kellett bontani (43–45). Jézus Krisztus újjáteremt, nem pedig félmegoldásokat nyújt. A megítélt régit válogatás nélkül, azonnal el kell engedni. Nagy kegyelem, ha tehetjük. Nagy nyomorúság, ha habozunk.

Jn 11,33–44.

357. dicséret

Isten Igéje már itt rámutat arra, amit Pál apostol később így fogalmaz meg: amíg e testben élünk, távol élünk az Úrtól (2Kor 5,6). Itt mindenki és minden tisztátalanná koszosodik. Megváltásra szorultságunkat mutatja az is, hogy az ószövetségi törvény szerint újból és újból áldozatokat kellett bemutatni azért, hogy az ember Isten elé járulhasson, mert mindenestől tisztátalanok vagyunk (13–15; 28–30). Az Úr eljöveteléig szigorú törvények szabályozták a tisztaságot a hétköznapokban is. Jézus Krisztus eljött, újjászült bennünket, hit által már miénk a megváltás reménysége. De az Úr visszajöveteléig az újjászületett ember naponta a hit harcát harcolja, naponta megragadja a kegyelmet, és várja testének-életének megváltását minden gyarló gondolattól, indulattól, betegségtől, koszosodástól. Ezért imádkozunk és fürdünk mindennap, tiszta ruhába öltözve, ünnep idején még szebb ruhába öltözve, hogy kegyelemre szorultságunkat, az Úr iránti tiszteletünket, őhozzá szóló kiáltásunkat, valamint az ő erejével vívott megszentelődési harcunkat kifejezzük. Jézus Krisztus megtisztított, őbenne Isten tisztának tart bennünket.

Jn 11,45–52.

344. dicséret

Örömhír ez a bibliai fejezet, mert azt hirdeti, hogy meg lehet szabadulni, meg lehet tisztulni, el lehet engedni a kiferdült élet terheit és bűneit. Örömhír, mert ahogy a kecskebakra ránehezedett a bűnbánó ember, mintegy átadva neki egész életének csődjét, hogy aztán a pusztába kergesse, úgy bocsát meg nekünk és így tisztít meg minket az Isten (21–22). Az áldozati kultusz Jézus Krisztusra mutat, akiben ez végérvényesen, tökéletesen és győzelmesen megtörtént. Örömhír az is, hogy nem kell többé bemutatni azokat a számunkra idegen szertartásokat, amelyeket ebben a fejezetben olvasunk, hiszen Jézus Krisztusban minden üdvösségesen megoldódott. Örömhír, hogy mi töredelmes szívvel beláthatjuk, Isten „sátra”, kegyelme tisztátalan nép között lakik (16), ezért szentély, papok, Isten népe, egyház és világ engesztelésre szorul, mert tisztátalan mindenki. Kegyelem, hogy mi ezt beláthatjuk és kegyelemért könyöröghetünk. Örömhír, hogy minden nap az isteni engesztelés, megváltás, megtisztulás kegyelmi ajándéka számunkra, és minden vasárnap Jézus Krisztusban örökre beteljesedett engesztelési ünnep és hálaadás, hiszen üdvösségünk van (34).

Jn 11,53–57.

11. zsoltár

Isten védi, megtartó szeretetének közelében tartja népét a pusztai vándorlás során. Ezért parancsolja azt is, hogy állatot levágni, még étkezési céllal is, mintegy áldozatként bemutatva csak a szent sátor előtt lehet. Ez a parancs folyamatosan szelídült, ahogy a helyzet változott. A letelepedés után is Istennek hálát adva vághatták le az állatot, de nem tudtak minden alkalommal elzarándokolni a templomhoz, ezért csak az évenként előírt ünnepeken mutatták be az áldozatokat (5Móz 12,20– 28). Aztán az Újszövetségben, Jézus Krisztus egyetlen és tökéletes áldozatára utalva, nincs többé áldozat, így a hús vásárlásához és fogyasztásához kapcsolódó minden kultikus jelleget eltöröltek (1Kor 8,1–13). Ma azonban ott tartunk: elfelejtettük az élő Istent, és a világ úgy beszippantott bennünket, hogy még az étkezés előtti ima is kikopott az életünkből. Ha pedig eszünkbe jutna is, a másik iránti „szeretetből” nem imádkozunk, mert nem akarjuk őt megsérteni vagy zavarba hozni. Ahogy lazul a parancs, úgy lesz szabadabbá és egyben hitetlenebbé az ember, miközben így lesz egyre inkább kiszolgáltatva a halálos veszélyeknek, ártó hatalmaknak, saját bűneinek, a gonosznak. Messze eltávolodtunk Isten védő, óvó közelségétől. Egy reménységünk van: Isten nem engedte el népe kezét, felébreszt, nem enged elveszni, magához ölel bennünket.

Jn 12,1–11.

296. dicséret

Evangélium hallani, olvasni azt az indítást és zárást, amely e bibliai fejezet kerete. Ma is ez a megszólítás életünk és hitünk egyetlen, szilárd horgonya (Zsid 6,19), mert életünk kezdete és vége az éltető, életre megváltó Úr (Jel 22,13), akinek mi tulajdonai, népének tagjai vagyunk (Zsolt 100,3). Nincs ennél nagyobb bizonyosság mindenkor és mindenre elégségesen (Fil 4,13). Isten népének tagjai mindazok, akik félik az Urat (26). Isten igénye egyetemes, újjászülő és hitre hívó szeretete túllép az emberi határokon. Ebből az örömhírből és bizonyosságból következik az a tény, hogy Isten népe az ő éltető mértéke szerinti szent életet él, mert csak ehhez igazodva teljesedhet ki a saját élete is már itt, a földön. Isten ugyanis jobban tudja, hogy mi jó nekünk. Olvassuk el, milyen bűnökre mond Isten Igéje súlyos ítéletet ebben a fejezetben! Fontos végigolvasni ezeket a rendelkezéseket a mai sokszínű kultúrában. Bárcsak tudnánk azok mindegyikét úgy fogadni, mint Isten parancsolatait (22)! Végezetül, a fentieket komolyan véve, kimondhatjuk, hogy a szent élet kegyelem. De ebben a kegyelemben, minden fogyatékosságunk ellenére, szent életünk valóság, amely – Isten kegyelméből és az ő erejével – nemet mond arra, amire az Úr is nemet mondott.

Jn 12,12–19.

330. dicséret

A szentség mindig a felebaráti szeretetben mutatkozik meg. Ahol ez nem érvényesül, ott hivatkozhatunk Istenre, vallásra, kultikus tisztaságra, valójában a gonosz és nem az Isten uralma alatt vagyunk. Arról van itt szó, amit Jézus Krisztus hirdetett a nagy parancsolatban (Lk 10,27), amit aztán ő isteni erejével hitelesen megélt, és amire megváltott és újjászült bennünket. Éppen itt van a bökkenő, mert sok, kívül szentnek látszó embert ismerek, akiről kiderül, hogy az alapvető emberi kapcsolatai sincsenek rendben. Ezek mind a konfliktushelyzetekben derülnek ki, mert beszédes, ahogy ilyenkor viselkedik az illető, és bizony, aki nehéz helyzetekben nem a békés megoldásra törekszik, sőt – akár igékre hivatkozva – csak súlyosbítja a helyzetet, ott a szentség csak máz. Békességszerzők vagyunk (5–8; Mt 5,9)? A mi szentségünk Jézus Krisztusban van, mert e testben soha nem leszünk tökéletesek (2Kor 5,6). De ennek a kegyelmi állapotnak áldott és biztos jele, hogy az ilyen ember, az Úr erejét kérve, mindent megtesz azért, hogy ne nehezítse, hanem kezelje, gyógyítsa a feszült, harci helyzetet, és végképp ne bonyolítsa azt. Ebben a békességszerző szentségben az irgalmasság cselekedetei is mindig jelen vannak (9–17; 32–34).

Jn 12,20–26.

426. dicséret