Sok évvel ezelőtt írtam néhány gondolatot az 1956-os forradalomról. Volt, aki megkérdezte, mit tudhatok valamiről, amit nem éltem át. Teljesen jogos a kérdés, hiszen valójában semmit, nincsenek saját emlékeim – de azért is lettem újságíró, hogy ne hagyjak feledésbe merülni olyan történeteket, amelyeket egykor elmondani sem volt szabad. Régi és újabb történeteinken, emlékeinken keresztül kapcsolódunk egymáshoz, így ér össze múlt és jelen, így találkozunk időn és téren át – és talán így tanulunk is.

Különös jelentősége van ennek, ha az elmúlt századra gondolunk, ha szóba kerülnek elfeledett emberi sorsok, titkolt tragédiák – erre emlékeztet minden februárban a kommunizmus áldozatainak emléknapja. Természetesen saját emlékem erről az időszakról sincs, de részemmé vált a múlt, nagyszüleim történetein és olykor hosszú csendjein keresztül.

Az életem kitörölhetetlen részei lettek olyan évtizedek, amelyeket nem is éltem át, és az a tudat, hogy vannak olyan rendszerek, amelyeknek nem lehetnek győztesei, csakis áldozatai. És mivel vannak közös sebeink, gyógyulni is csak együtt tudunk – idén februárban pedig leginkább ezért idéztem fel a huszadik század második felének eseményeit.