A püspöki beiktatásakor, tizennyolc évvel ezelőtt a Jöjj, mondjunk hálaszót hű szájjal és hű szívvel kezdetű 167. dicséret volt a kezdőének. Püspök úr miért ad hálát, ha visszatekint az elmúlt évtizedekre?

Az első dolog teljesen személyes: a megmaradásért. Amikor az évek múlnak, akkor az Úristen gondoskodik arról, hogy kiderüljön számunkra, ő nemcsak hitbéli kérdés, hanem megtapasztalt valóság. Az egyik betegségem után a húsvéti prédikációban annyi volt a textus, hogy „én élek” (Jn 14,19), és akkor megvolt annak a súlya, hogy ez nem természetes dolog. Idézhetem az egyik tanítómesterem versét is: „Csak a vak tudja, mekkora ajándék naponta nézni az új eget, csak az éhes tud örülni annak, ha eszik, meg a béna, ha megmozdul a lába. Furcsa, hogy ebben a féleszű világban mindenkinek minden természetes.” Engem mindig segített a kiegyensúlyozott család, a boldog házasság, a négy fiúgyermek, a kilenc unoka. Hálát adok azért, hogy hatvanöt évesen is szerelmes vagyok a feleségembe, és hálát adok a munkáért és a szolgálatért.

A ReForrás magazin legutóbbi számában megjelent önnel egy interjú. Ebben úgy fogalmaz, hogy 1989-től, a Csereháti Településszövetség elnökségétől kezdve „a spiccen vagyok és pörgök”. Nehéz elképzelni, hogy a nyugdíjba vonulása után ez megváltozna. Hová helyeződik majd át a hangsúly?

Nem készülök emlékiratot írni, és tudományos munkába sem kezdek. Valaki megkérdezte tőlem: az egyházkormányzati tapasztalatommal nem kellene tanítanom a teológián? Nem kellene. Az ember megérik arra, hogy befejezzen valamit. Egy sebésznek nem akkor kell váltani, amikor a műtőben már mindenki látja, hogy reszket a keze, hanem akkor, amikor még csak egyedül ő érzi meg azt, hogy az első határozott mozdulathoz már nincs meg a régi bátorsága.