Jézus az Atyával egy lévén gyermekként is biztonságban érezhette magát, amikor esti imádságában hozzá fordult. Később a tizenkét éves Jézus a barmicvója, beavatása idején otthonosan mozgott a templomban, mint az atyai házban, és a tanítókkal is jól elbeszélgetett. Felnőttként is megmaradt az Örökkévalóval ez a bensőséges kapcsolata, amelyben teljességgel átélhette az elfogadást, így szorongás nélkül élte meg a maga fiúságát.

Akit a szeretet ilyen gyöngéden átölel és ünnepel, mondván: „jó, hogy vagy, hogy az enyém vagy, hogy hozzám tartozol”, az megelégszik a saját identitásával, és nem akar se több, se kevesebb lenni, mint aki valójában. Jézus igazi kincse ez a meghitt kapcsolat volt, amely őt a fiúságában szavak által is megerősítette: „Ez az én szeretett fiam, akiben gyönyörködöm.” (Mt 3,17)

Létezésünk sarkalatos pontja identitásunk megtalálása és elfogadása. A gyermekkor félelmei, az elfogadás és a bátorító szeretet mindenkori hiánya súlyos zavarokat okozhat a lelkünkben. Ha nem élhetjük át, hogy szeretett fiak vagy leányok vagyunk, akár gyermekként, akár felnőttként, akkor mi sem merjük vállalni önmagunkat, a saját identitásunkat. Krisztus kincse az a meghitt istenkapcsolat, amely meggyőz minket arról, hogy minket is és másokat is lehet szeretni. Ez a kapcsolat háromdimenziós, kifelé, befelé és fölfelé egyaránt elfogadást és szeretetet sugároz. Ebben a felülírhatatlan szeretetben gyógyul a lelkünk, enyhül a szenvedésünk, és ebben találjuk meg és fogadjuk el egymást és önmagunkat, saját identitásunkat.

Életünk során sok minden történik velünk, amire nem szívesen emlékezünk, mert valamikor hibát követtünk el, egyszóval vétkeztünk az ég ellen, önmagunk vagy egymás ellen. Egy kilencvenesztendős hívő asszony panaszolta, hogy mennyire bántják a hajdan elkövetett hibái, bűnei. – Tudom, hogy a könyörülő Isten háta mögé vetette a vétkeimet – mondta –, engem mégis bántanak, ha eszembe jutnak. – Isten békessége, amely minden értelmet meghalad, csak Krisztus kincse által tudja megőrizni a szívünket és a gondolatainkat a kétségbeeséstől. Krisztus legdrágább kincse a kimondhatatlan szeretete, amellyel Istent abbaként becézi, vagyis papának, apukának nevezi, aki szeretett fiában vagy lányában gyönyörködik.

Mindnyájan kincskeresők vagyunk, de nem mindegy, hogy milyen kincs után vágyakozunk. „Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön […], hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket a mennyben […]. Mert ahol a te kincsed van, ott lesz a te szíved is.” (Mt 6,19–21) Krisztus kincse egyszerre földi és mennyei, olyan, mint a szivárvány, amely összeköti az eget és a földet. Általa találkozhatunk azzal az örök Szeretettel, aki mind életünkben, mind halálunkban elfogad, és magához ölel bennünket.