Isten gazdag örökséget készített nekünk. Mi pedig tévelygünk, mert nem ismerjük sem útbaigazító szavát, sem újjászülő hatalmát. Mindezt Jézus Krisztus mondja (Mt 22,29). Egyedül ő tud megszabadítani újjászülő hatalma által. A fejezetben felsoroltak első olvasatra talán idegenül hatnak, de ma is eleven bűnökről van itt szó. A gyermekáldozat rettenetes pogány áldozati szokás volt. Ám sajnos ma is sokféle formája van: gondoljunk csak a gyerekmunkára és -rabszolgaságra, a névtelen, kiszolgáltatott, szenvedő gyermekek tömegeire, valamint azokra, akik a jóléti társadalomban már sem Istent, sem embert, még a saját szüleiket sem tisztelik (9). Ez mind gyermekbántalmazás. Ezek mellett Isten törvénye világosan megtiltja a jövendőmondást, a halottidézést és a természetellenes szexuális bűnöket (6). Ugyanakkor az Ige a testi paráznaság más fajtáival kapcsolatban is egyértelmű tiltást ad (10–21). Isten nem a testi szerelem szépségét, fontosságát, nélkülözhetetlenségét vitatja el tőlünk, hanem annak halálos veszélyeitől óv meg bennünket. Hiszen a szexualitás csak isteni mederben lehet életet kiteljesítő örömmé, egyébként legyőzhetetlen és pusztító áradattá dagad. Mi Isten üdvösséges ígéreteinek örökösei vagyunk! (24) Az örökösnek be kell tartania az örökhagyó rendeléseit. Isten azonban olyan örökhagyó, aki méltóvá is tesz bennünket az öröklésre.

Jn 12,27–33.

121. zsoltár

Sok külső dolog tette tisztátalanná az embert az Ószövetség korában, amelyek különösképpen vonatkoztak a papokra: nem lehetett halottat érinteni (1–4), nem borotválhatták kopaszra a fejüket (5–6), nem vehettek el elbocsátott, özvegy, vagyis más által már érintett nőt (7–9), és a testi fogyatékosság bizonyos fajtái is tisztátalanná tették őket (16–23). Örömhír, hogy Jézus Krisztust megismerve mindezek közömbösekké lettek, mert bizonyossággal tudjuk: nem a külső dolgok tesznek bennünket tisztátalanná az Isten előtt (Mk 7,15). Ugyanakkor nem értelmezhetetlen belső tisztaságról tanít Isten igéje. Önmagától e világban nincs tiszta ember: tisztátalanságunk külső és belső egyaránt. A szent Istennel való közösség tesz bennünket tisztává (15). Egész lényünket és minden viszonyulásunkat megtisztítja, és éppen ez hatalmaz fel minket arra, hogy szent szolgálatunk alatt bátor hittel érintsünk meg mindent, mert nem mi leszünk ezáltal tisztátalanná, hanem a tisztátalan tisztul általunk. Jézus Krisztus is megérintette a leprásokat. A felkent papokra (10), lelkészekre, elhívott egyházi szolgákra nézve mindezek többszörösen érvényesek. Imádkozzunk értük, hogy Isten szentségét ragyogtassa egész lényük, életük.

Jn 12,34–36.

234. dicséret

Isten eredeti szándéka ez: életünk legyen és bőségben éljünk (Jn 10,10). Mindenütt arat körülöttünk a halál, és az emberlét egyetlen valóságos problémája a halál kérdése. Ezért evangélium meghallani Isten életet védő szándékát. Egyedül neki van hatalma arra, hogy ezt valóra is váltsa. Ezért küldte el érettünk egyszülött Fiát, aki legyőzte a minket tisztátalanná tevő dolgok hatalmát megváltó halálával, a halált feltámadásával. Ezeket a kultuszi törvényeket Jézus Krisztus tökéletes áldozata eltörölte. Isten szentsége érvényes, de nem tárgyak és helyzetek tesznek bennünket tisztátalanná (4–16), nem is halottak és férgek érintése (ApCsel 10,13). Életünk alapvető nyomorúsága a tisztátalanság. De hitben járva életünk alapvető öröme Isten megváltó kegyelme: ő megtisztított minket, és örök életet ajándékozott nekünk. Itt még intést is olvasunk: vigyázzunk, amikor az Úrhoz közeledünk! (1–3) Micsoda fellélegzés: bátran közeledhetünk az Úrhoz úgy, ahogy vagyunk, a magunk tisztátalan bajaival, halandó életünk minden nyomorúságával, semmit sem hozva, az ő kegyelmébe kapaszkodva (RÉ 458,3). Jöjjünk, íme, minden készen van! (Lk 14,17) Ő megtisztít, meggazdagít, megvidámít, éltet (RÉ 294,1).

Jn 12,37–43.

115. zsoltár

Hibátlan állatot lehetett feláldozni az Úrnak. Amelyik a legkisebb fogyatékossággal is rendelkezett, az nem volt alkalmas (19–20), kivéve, ha önkéntes áldozatról volt szó (23). Az áldozati állat hibátlanságának követelménye rámutat a szent Isten tökéletességére, aki nem tűrheti a bűnt. A hibátlan állat feláldozása azonban kegyelmét hirdette meg: gyűlöli a bűnt, de szereti a bűnös embert, könyörülni akar rajta. A hibátlan állatot hozta a sokféle szempontból nem hibátlan ember, hogy rátekintve az Isten kegyelmezzen. Tehát nem az áldozónak, hanem az áldozatnak kellett tökéletesnek lenni: Isten kegyelméhez éppen ezért mindenféle csonka-bonka, fogyatékos, beteg, bűnös, terhelt személy odajárulhat, ha látja a maga nyomorúságát és hiszi az Úr kegyelmének elégséges, gyógyító, üdvözítő hatalmát. Jézus Krisztus a mi tökéletes és megismételhetetlen áldozatunk, akire támaszkodunk, akiben elrejtőzve járulhatunk az Úr elé.

Jn 12,44–50.

172. dicséret

Egy öreg, megbízható barátunk ment el nemrég. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, a puszta jelenléte Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Mennyei ajándék volt ő, rámutatva a majdani teljesre. Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor az, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg. Tudunk-e még ünnepelni – vagy már csak bulizni tudunk? A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől, míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm a hétköznapok böjtjeit is áthatja. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Kor 15,20). Isten hívő népe a lélek első zsengéje (Róm 8,23), akik hitben életre jutottak, és az örök életet már itt élik.

Jn 13,1–11.

431. dicséret

Ezüstkürtöket kellett megfújni minden hónap első napján, ugyanígy a hetedik hónap első napján is. Ez volt a kürtzengés ünnepe (23–25). Utóbbi kürtzengése az engesztelés ünnepére készített fel, amelyet a hónap tizedik napján tartottak (26–32). Az Úr népe abból az engesztelésből él, amelyet megváltó szeretete ajándékozott nekünk Krisztusban: békességünk van Istennel, önmagunkkal és egymással. Nincs többé kárhoztatásunk, sőt örömmel és reménységgel élhetjük életünket. A kürtzengés is erre figyelmeztet bennünket, amikor elcsüggednénk: Jézus feltámadott a halálból, a mi feltámadásunk bizonyosságaként (1Kor 15,20). Ezért nekünk is biztos zengésű trombitaként kell hirdetnünk és élnünk ezt az örömhírt (1Kor 14,8). Az engesztelés ünnepe részletesen szabályozott ünnep. Ma azonban nem ez a lényeg, mert az itt előírt önmegtartóztatás és bűnbánat is a bizonyosság örömével és reménységével történik, hiszen mindent megkaptunk már az Úrtól (27). Szent összegyülekezésünk az Úr napján erre emlékeztet bennünket (26–27). Az ószövetségi időkben ha valaki nem tartotta meg az engesztelés ünnepét, azt ki kellett irtani a népe közül (28–29). Ma aki nem áll meg az Isten színe előtt, nem részesül az ő megváltó, mindent rendbe hozó, engesztelő szeretetéből, az több mint belehal az életbe, kiirtja magát, és sok nyomorúságot okoz másoknak is (29). Ne így legyen! Kürtöt a szánkhoz!

Jn 13,12–20.

458. dicséret

A szent kenyereket a szent sátorba hozott ételáldozatból sütötték. A liszt, az olaj és a tömjén a hála jele volt a termésért, az ételért, az életért (2,1). Ebből a pap egy marokkal kivett, és azt az áldozat emlékeztető részeként, a tömjénnel együtt elégette (7). A megmaradt lisztből és olajból sütötték többek között a szent kenyereket, amelyeket mindig szombaton cseréltek frissre a szent asztalon (8). Hétkilós, nagy lepénykenyerek lehettek. Ezekből sütöttek tizenkettőt, két sorban helyezték el őket (5–6). A régi kenyereket a papok ehették meg (9). Nem friss kenyér volt az már, amit ők elfogyaszthattak. A sorrend kifejezi, hogy első az Úr, aztán minden egyéb megadatik majd nekünk (Mt 6,33). A friss kenyeret majd Krisztusban kapjuk, aki az élet kenyere (Jn 6,35). Ő megadja nekünk a mindennapi kenyeret (Mt 6,11), és az örök élettel is táplál. Mert kenyérrel élünk, de nemcsak azzal, és annyiban ember az ember, amennyiben nemcsak kenyérrel, hanem Isten Igéjével is él (Mt 4,4). Több az élet! (Lk 12,23) Vegyétek és egyétek Jézus Krisztus megváltó szeretetét! (Mt 26,26)

Jn 13,21–30.

233. dicséret