Sok helyen nincs már valós igény, érdeklődés a vasárnap délutáni istentiszteletre. Nálunk ezt úgy oldottuk meg, hogy a délutáni helyszínt áthelyeztük a közeli idősotthonba. Időnként a gyülekezetből is elkísér valaki. Körülnézni, barátkozni, felkeresni egy-egy régi ismerőst, szomszédot. Vagy csak bekapcsolódni az istentiszteleti közösségbe. Általában másodjára szól a harang, amikor begurulok az intézménybe. Széljárástól függően általában ide is elér a hangja.

Így tehát vasárnap délutánonként négytől jó félórára a tágas ebédlő átalakul templommá. A gyülekezet igazi ökumenikus közösség, főleg reformátusok és római katolikusok alkotják. Sokat énekelünk, főleg ismertebb dallamokat, hogy könnyű legyen bekapcsolódni. Ilyenkor megfigyelhető néhány átszellemült tekinteten, ahogy egy-egy jellegzetes, számára kedves ének hallatán sok-sok évtizedet visszautazik az időben.

Talán egy gyermekkori hittanórára, istentiszteletre, ahol tele szájjal fújták a jól ismert zsoltárt vagy dicséretet. Felidéződik a gyermekkor, néhány emlékkép a múltból, amikor még…

Hitvallás, rövid igehirdetés, ima, sok ének, ebből áll a félórás délutáni istentisztelet. A végén pedig sok-sok iratmissziós olvasnivaló, a Felvidéktől Budapesten át Erdélyig. Így rajzolódik ki a református Kárpát-medence. Az is ott tükröződik az arcokon, hogy ezek a rövid alkalmak egyensúlyt, alapot teremtenek, megnyugvást hoznak az idősek testi, lelki elesettségében, a szeretetotthonban töltött utolsó életszakaszukban. Éppen ezért számítanak rá, és hiányolják, ha elmarad. A jelenlévők létszáma pedig sokszor a délelőtti, templomi istentisztelettel is vetekszik. Van, aki az énekeskönyvét is magával hozza, mások itt, életük végén kezdenek el aktívan „templomba járni”. Bárhogy is, itt még van egy kis idő megtalálni Istent.

Az igehirdető számára is semmi máshoz nem hasonlítható megtapasztalással bírnak ezek az alkalmak. Sietős, rohanó világunkban, ahol tele van a határidőnaplónk és a fejünk, néhány lépéssel, teendővel mindig előre gondolkodva, itt egy kissé mi is megállhatunk, legalább egy stációnyi időre. De ami talán ennél is fontosabb: az időskor nyomorúságait, betegségeit, fájdalmas leépülését látva, szemlélve itt nyílik ki legerőteljesebben lélekben a hála érzése, mindazért, amink van. Az időtől és élettől kezdve a családig, közösségig.

Így válik a szeretetotthon a jóleső feltöltődés helyszínévé. Ezért nehéz lemondani az alkalmat, ha a járványhelyzet alakulása miatt éppen nem mehet be a lelkész sem, mert az ember azt látja a szemekben, hogy várják, számítanak rá. Kell az a kapaszkodásnyi ige, a stációnyi nyájközösség.