Niszán hónap harmadik hete is múlófélben volt. Véget ért a páska, a zarándokok visszaindultak otthonaikba. Lassan kiürült a város, vagy legalábbis csak azok maradtak Jeruzsálemben, akik ott is laktak. Igazság szerint Hémán és családja is felsóhajtott, amikor az utolsó vendég is elhagyta a házat. Sok volt a munka a zarándoklat idején, és iszonyatos a tömeg Jeruzsálemben. Egy lépést sem lehetett megtenni tülekedés nélkül, és akkora volt a zaj, hogy alig lehetett elviselni. Több ezer zarándok érkezett a városba, ez önmagában is elég lett volna, de ott voltak az állatok is, amelyeket áldozatként akartak bemutatni a templomban. Báránybégetés, marhabőgés, emberi zsivaj, a koldusok kiáltásai és persze a kereskedők meg az árusok véget nem érő lármája.

Hémán és családja is örült, hogy vége az ünnepnek. Jó volt ez a csend, amely megülte a várost. Jó volt csak szűk családi körben körbeülni a gyékényt, és együtt vacsorázni. Jó volt arra gondolni, hogy nem kell a mások gondjával-bajával törődniük. És persze jó volt a páskára is gondolni, hogy az áldozati bárány elvette a bűneiket. Ha nem is sokáig, de legalább egy évre. Mert igazság szerint ebben a felfordulásban nem sokat tudtak igazán belegondolni az ünnep lényegébe. Tették a dolgukat, hogy mások ünnepelhessenek. Persze, ők is megülték a páskavacsorát, de igazán csak most jutott el a szívükbe az a békesség, amelyet érezniük kellett volna az ünnep alatt. Ám ez a békesség nem tartott sokáig. Valaki hangosan verni kezdte a kaput.

Táfát és Gesem döbbenten nézett össze:

– Ki lehet az?

De a választ csak akkor tudhatták meg, amikor kinyitották az ajtót. Még szinte ki se nyílt a kapu, József törte be magát rajta:

– Itt van? Ugye, itt van? – kérdezte lélekszakadva.

– Kicsoda? – kérdezett vissza Táfát és Gesem egyszerre.

– Hát Jésua – válaszolta Mária a kezét tördelve.

Táfát és Gesem a fejét rázta:

– Nincs itt. Akkor láttuk utoljára, amikor veletek elindult a templomba.

Mária kétségbeesetten nézett rájuk, és ha a férje karon nem ragadja, talán össze is esik az ijedtségtől. József óvatosan az ülőgyékényekhez támogatta a feleségét, Táfát egy pohár vizezett bort nyújtott feléje.

– Az az igazság, hogy már a templomban szem elől tévesztettük – kezdte a kezét tördelve Mária –, de úgy gondoltuk, hogy biztosan a többi zarándok között van. Hiszen jól ismer mindenkit, aki Názáretből érkezett. Csak ahogy esteledett, akkor kezdtük keresni a rokonok és az ismerősök között. De nem találtuk sehol. Nem látta senki. Senki… – zokogott fel Mária.

József magához húzta a feleségét, és az a vállába sírta könnyeit.

– Akkor indultunk vissza – folytatta a férfi –, mert abban reménykedtünk, hogy ide jött, hozzátok. De ha itt sincs, akkor nem tudom, hol lehet.

– Biztos itt van valahol a városban – próbálta nyugtatni az aggódó szülőket Táfát. – Lehet, hogy csak elbámészkodott. Vagy eltévedt a sikátorok között… Ne aggódj, meg fogjuk találni.

– De hogyan? – kérdezett vissza Mária. – Akkora ez a város…

– Azt még én sem tudom – válaszolta Gesem –, de ha kell, bejárjuk az összes utcáját. Megmozdítjuk az összes kövét, hogy megtaláljuk a fiadat.

Mária hitte is, nem is, amit a férfi mondott, de azért hálásan elmosolyodott. Fáradtnak érezte magát, nagyon fáradtnak. A kétnapos gyaloglás, az út, meg talán az a kicsi bor is úgy elálmosította, hogy azon nyomban elaludt. De álmában is csak a fiát szólongatta, Jésuát.