Ma már mindegy, hogy milyen témájú cikk kommentszekciójába olvasunk bele, mindenhol ugyanaz a végletes megosztottság, fröcsögő gyűlöletbeszéd; az elfogadás, a párbeszéd igényének teljes hiánya jön szembe velünk. Sőt, már nemcsak a politikát és a közéletet mérgezi és hatja át ez a magatartás, hanem ugyanúgy a sportot, a közlekedést, a celebvilág híreit vagy éppen a nyaralással kapcsolatos oldalakat.

Riasztó szimptóma ez. A mai keresők tömegeit nem istentiszteleteken, hanem a közösségi médiában látjuk viszont, naphosszat vitatkozva és végeredményben semmire sem jutva. Hiszen Krisztus nélkül csak tovább mélyül az ember békétlensége. Magányos emberek tízezrei mondják el kizárólagosságra épülő véleményüket és gyaláznak ismeretleneket. Már nem is győzködés ez, inkább valami fájdalmas pótcselekvés. A vitakultúra teljes hiánya. A lélekben felgyülemlett keserűség és békétlenség szétáradása. Méreganyag, amely fröcsköl és savaz.

A közösségi médiának mégis van néhány nagy előnye. Köztük például az, hogy ahogy a tévé távirányítója, úgy itt is a mi kezünkben van a be- és kilépés lehetősége. Ellenőrizhetjük és dönthetünk felőle, még mielőtt beszippant és magával ránt.

A társadalmi mélységeket szemlélve még inkább felértékelődhet számunkra, hogy van Bibliánk! Van Istentől jövő kijelentésünk. A világban zajló kedvezőtlen változások és törekvések közepette is elmondhatjuk és megtapasztalhatjuk, hogy él az Úr, és szól hozzánk!

Időnként – nagy tragédiákat kísérő összefogások idején – már-már rácsodálkozhatunk, hogy minden emberben lakik több-kevesebb jóság. A legtöbben nyitottak is a jóra, de ha túl sok rosszat engednek a mindennapokban a jóságra, akkor az utóbbit szem elől tévesztik. Mint egy ruhát, egy számunkra fontos tárgyat, amelyet egyszer csak elfed a lom.

Fájdalmasan hozzászoktunk a rosszhoz. Mindenhonnan ez árad ránk. Mígnem átitat, és természetessé válik. Láncdohányos függőséggel szippantjuk be a rossz híreket, és közben egyre csak növekszik a szívünkben a félelem. Féltjük a keresztyén Magyarországot…

Egy szociális referens egyszer így búcsúzott tőlem, amikor rázúdítottam környezetem rossz híreit: mondjon valami jót is! Szóval mondj jót, szólj örömhírt, keress egy igét, és figyeld a hatást, ahogy felenged a görcsbe rándult lélek!

Talán éppen ez hiányzik ma leginkább a társadalomból. Olyan istenfélő, imádkozó lelkiállapot, amelyet az istentisztelet békéjében, csendjében, testvéri közösségében élhet meg az ember. Amelyben megszűnik düh és harag, és „csak engedem, hogy szeressen az Isten” (Túrmezei Erzsébet).